Egy elveszett bejegyzés - Minden relatív

Május 6. 

Naponta tanulunk. Naponta tapasztalunk új dolgokat. Sokszor a kultúrából, sokszor a helyzetekből, sokszor az emberek személyiségéből adódóan. Tegnap például jó érzés volt újra tapasztalni, mennyire relatív minden.
Buliba készültünk, Maarja szülinapját ünnepelni. Bár elég fáradtak voltunk, mert egész nap a helyi angoltanárok egyesülete által szervezett "English Day"-en voltunk (a több száz gyerek és a fejetlenség eléggé leszívta az agyunkat), úgy döntöttünk, ránk fér már egy jó kis buli. Végre sikerült rávennünk Maimounát, hogy engedje el velünk a húgunkat, Awa-t is. Itt a lányok kicsit szigorúbban vannak "nevelve", így az, hogy elengedték, nagy csodának számított. Persze ezzel a fejünkre esett egy adag felelősség is, mert azonnal közölte, hogy Awa-t csak velünk engedi el, végig velünk kell, hogy maradjon, nehogy "baj" történjen. Az angol napon hosszasan ecsetelt fiatal kori terhesség-téma keveredett fejünkben Mama szavaival: a buli a lányok megrontója, nem nekünk való...
És jött a szokásos szombat esti dilemma: mit is vegyünk fel. Kint meleg nyári este, a szoba szauna, meg ugye csajból vagyunk. A döntés, farmerszoknya, kis fehér felső, csini afrikai nyaklánc és az itteni piacon még korábban beszerzett, ám alig használt szandi. Maarja azonnal közölte, hogy így biza nem mehetek sehova, túl rövid a szoknyám!! Csak mosolyogtam. Hozzáteszem, otthon eszembe sem jutna ilyen szerelésben elindulni bulizni, de kicsit belelátva az itteni éjszakai életbe, nem nagyon zavart a ruhám (nem)hossza. Mivel Mama sem nagyon dorgált meg, hogy hogy nézek ki, és én is jól éreztem magam a ruhában, csak Maarja maradt az európai normáinkkal...
Mivel éjfél előtt semmilyen buli sem kezdődik, így nem is volt értelme elindulnunk, otthon táncolgattunk a gyerekekkel. Vicces, hogy ha afrikai zenét hallanak, azonnal pörögnek, mint egy végtelenített búgócsiga, ha viszont toubab (akár európai, akár amerikai) zene szól, nem tudnak magukkal mit kezdeni. Ugyan olyan esetlenek, mint mi, amikor az afrikai ritmust kellene, hogy eltaláljuk.
Éjfél már elmúlt, Awa viszont még mindig a tv előtt ült és kesu-levet készített a többiekkel, mire csodálkozva kérdeztük, miért nem öltözik át. Azt mondta, öt perc és kész, no hittük is meg nem is... de pár perc múlva mit látunk? Awa forgószélként fut ki a Nene szobájából, immár partiszerelésben. Kérdezzük mi történt, ő csak a kerítés túloldaláról kiabál, indulhatunk. Nem értettük, mi is zajlik, csak miután kiértünk. Awa, a napközben mindig hosszú ruhát viselő lány szemérmetlenül rövid szoknyában, gyönyörű sminkben állt a közvilágítás nélküli utcán, nagyon várva, hogy induljunk, mielőtt bárki a családból meglátná, milyen szerelésben indul az éjszakába. Mellette sétálva mosolyogva jegyeztem meg, minden relatív. A szoknyám nem éreztem többet rövidnek, a táncunkat nem éreztem kihívónak. Az este jól telt. Sokat táncoltunk, nevettünk. Hazaérve a házon kívül egy hosszú szoknya várta Awa-t, amit villám mozdulattal tekert maga köré mielőtt a kapun belépett volna, annak ellenére, hogy már mindenki rég aludt.

Hamarosan további elmaradt bejegyzések :)
Puszi mindenkinek, két hónap múlva találkozunk, insallah!

Az elmúlt hetek - főleg képekben

Február 24 - Kerewane
Egy ünnepségre voltunk hivatalosak Kerewane-ba, ahol egy korábbi önkéntes, Liisbet után neveztek el egy iskolát. Rengeteg gyerek várt minket, akik Liisbet tiszteletére írt dallal fogadtak, majd a neki írt verseket hallgathattuk meg. Kicsit beteges, hogy még órákat is tartanak Liisbet személyiségéről, jóságáról, annak ellenére, hogy mint megtudtuk, csak háromszor járt a faluban. Ez itt elég, hogy iskolát nevezzenek el rólad...

A népes csapat

Liisbet iskolája

Február 26 - A választások első fordulója
Az ezt megelőző hetekben folyamatos kampányrendezvényektől volt hangos a város, még az elnök, Wade is idelátogatott. A beszéde elmaradt, mert az ellenzéki csoportok kisebb tüntetést szerveztek.Ezt az irodából néztük végig, már ameddig tudtuk, mert egy idő után kövekkel dobálták az irodát is... Második forduló március 25-én. Kíváncsian várjuk az eredményt.

Ha nem értesz egyet, viselj pirosat...

...és tüntess!

Március 3 - The Devil Island
Tettünk egy rövid kiruccanást az ördög szigetére. Ő már elköltözött (amikor a Casamance vize sóssá vált), így most már tényleg teljesen lakatlan ez a kis sziget.

Száraz évszak

Turisták

Mangróve palánta

A madarak pihenőhelye

Papucsmosás

Túrabakancs

Március 6. - Kórház

Nővérszoba

Császármetszés közben

Édibédi kisfiú :)

Szülőszoba

Az új lakótárs

Lassan két hónapja, hogy beköltöztem Sédhiou-i kis lakomba, amit azóta próbálok otthonossá (vagy legalábbis lakhatóvá) tenni. Ahogy teltek a napok, lakótársaim is folyamatosan változtak. A fürdőmben tanyázó csótányt egy kisegér váltotta, akinek társaságát jó pár hétig élvezhettem. Napközben egész jól viselkedett, de az éjszakai tivornyáit nehezen szoktam meg. Aztán ahogy jött, el is ment. Pár nap nyugi után beköltözött Michiel. Rendes gyerek, csak néha még a frászt hozzuk egymásra. Például tegnap, mikor zuhanyzás után a falon lógó törölközőmért nyúltam. Michiel lógott rajta, aki hirtelen szaladni kezdett, ezzel kisebb szívrohamot hozva rám. Még egy darabig pózolt (így végre le tudtam fényképezni), aztán egy hirtelen mozdulattal a szobámba vette az irányt, és befészkelte magát a ruháim közé. Remélem, ő nem kapott szívrohamot, és ma este megint otthon vár majd :)

Michiel, a gekko

Élet és halál között

A tegnapi napot a szülészeten töltöttem. Egyedül voltam önkéntes, mert Milie egy másik osztályon volt, így a kommunikáció nehézkesebb volt, mint általában. A minimális francia nyelvtudásomat a mandinkával vegyítettem, hogy megértessem magam.

Nehézkesen indult a nap. Mikor beértem, a szülőszobában két anyuka feküdt az asztalon. Ahogy beljebb mentem, örömmel nyugtáztam, hogy két baba van, és mindkettő él. Az első teremben, ahol a nővérek szoktak lenni, senki nem volt, így körbenéztem, vajon merre járhatnak. Vizit volt, amióta itt vagyok, először tapasztaltam, hogy egy doktor is részt vett rajta. Ami a fejemben egy hatalmas kérdőjel, hogy miért van szükség egy viziten 7 nővérre és egy doktorra, és miért nincs a nővérszobában és a szülőszobában senki, amikor van két kismama, aki frissen szült, és kettő, aki vajúdik? Miért áll ott karba tett kézzel az összes, ha lenne mit csinálni máshol? 

Kicsit később behoztak egy kismamát. Nem volt jó állapotban, alig tudtuk felsegíteni az asztalra. Erősen vérzett már akkor is amikor megérkezett, ami egyre rosszabb lett. Amikor magánál volt, látszott, hogy nagy fájdalmai vannak. Többször próbáltak neki infúziót bekötni, de még a vénát is nehezen találták. Felgyorsultak az események, sokat nem is lehetett várni a szüléssel, mert elég kritikus volt az anyuka állapota. 3-4 nővér volt benn, végig mandinkául kiabáltak az anyukával, néha felpofozták, hogy térjen magához. Megszületett a baba, de sajnos nem élt. Most először voltam bent olyan szülésen, ahol halva született a baba. Ez itt egyáltalán nem ritkaság, majdnem minden második szülésnél ez a helyzet sajnos. Próbáltam koncentrálni, az anyukával törődni, ahogy a többiek is, mert még mindig nem volt jól, de nem ment. Ki kellett mennem levegőzni. Láttam a kis élettelen testet, és végig arra gondoltam, hogy a francba is, miért nem próbálják újraéleszteni? Miért kezelik itt az életet ennyire másként?? Visszamentem. A földön legalább fél liter vér. A halott baba átkerült a másik asztalra, ahol a másik szülő kismama élő babája feküdt. (!!!) (Merthogy bent 20 cm-re a szenvedő nőtől volt egy másik anyuka, aki az ikrei közül az egyiket korábban megszülte, és várt, hogy túl legyen a másikon). 

Két nővér szinte szó szerint birkózott a félhalott anyukával, hogy kivegyék a placentát. Ahogy oldalra fordult, újabb adag vér ömlött a padlóra.. Ennyi vért életemben nem láttam.  :(

Kimentem, hogy keressek valakit, aki beszél angolul. Nem értettem, miért nem kap vért? A válasz egyszerű volt: nincs. Egy 15 ezres várost és a körzet falvait ellátó kórházban nincs vér?? Nem értettem. Megkérdeztem, én tudok-e vért adni, mire nagyban bólogattak, és az egyik nővér gyorsan karon is fogott, és irány egy gyors vizsgálat. Lázat, vérnyomást mértek, no meg a súlyom, és egy kis cetli adtak, amivel a laborba mehettem. 

Két hölgy dolgozott ott, a fő feladatuk a behozott vérminták elemzése, de a véletlenül odatévedő véradóktól és ők veszik le a vért. Leültettek, és kérdezték, mit szeretnék inni véradás után. Mondtam, hogy mindegy, most ez nem annyira lényeg, csak pörögjenek az események. Hát, ez az ami itt nem megy. 20 percet ültem egy helyben, nem tudva, hogy mire is várok. Angolul próbáltam kérdezgetni Marie-t, az egyik laboránst, hogy miért is várok. Utána nézett, és kiderült, hogy valakit el kellett volna, hogy küldjenek a boltba egy üdítőért (amíg az nincs, nem kezdhetem meg a véradást), de aki ezért felelt volna, elfelejtett elmenni... Pár perc múlva hoztak egy üdítőt, így végre levehették a vért. Amíg megvizsgálták (szerológia és társai), vártam, mert egy kicsit szédültem. Amikor az elmúlt, és az eredmények is jók megvoltak, megkaptam a vért, és átvittem a szülészetre. Furcsa érzés volt, a saját véremet "szállítani" egy műanyag tálkán. 

És nagyon megható, mikor láttam, hogy hova is kerül. Nem sok esetben történik ez meg Magyarországon, hogy ha vért adsz, látod, hogy ki kapja meg. Jó érzés volt, hogy tudtam segíteni. Otthon nem adhatok vért, mert nem vagyok 50 kg, és itt is csak azért vették le, mert nagyon szükség volt rá. 

Otthon végig azon gondolkoztam, hogy mi az oka, hogy itt szinte senki nem ad vért?? Tudunk-e valamit tenni??? Ez lesz egy másik projektem...

Ma bent voltam a kórházban. Az anyuka él. Jobban van, de még pár napig bent kell maradnia.
 

Ziguinchor, Oussouye, Cap Skirring - part 1.

Sajnos még most is lemaradásban vagyok, így a kimaradt részekért elnézést, majd pótolom :)

Múlt hétvégén elutaztunk. Nem túl messzire, és nem is túl sok időre, de nagyon nagyon ránk fért.

Pénteken kora reggel indultunk az itteni garásztelepről. Szerencsére a mentorunkkal együtt hatan vagyunk, ami azért előnyös, mert ezek az "taxik" akkor indulnak el, amikor megtelnek. Így mi azonnal tudtunk indulni, az út Ziguinchorig 4 óra volt. Nagy része olyan állapotban, mint a Diszel-Tóti átkötő (akinek ez nem mond semmit, háát, elég kátyús). 

Ziguinchor Sédhiouhoz képest igazi nagyváros, aszfaltozott utak, néhol járda is, és tiszta pezsgő az egész. A piac jóval nagyobb, mint az itteni, és tényleg minden kapható. 

Nagyon meleg volt, így sokat nem időztünk, indultunk ebédelni egy helyi francia kulturális intézetbe. Fantasztikus hely volt. Rengeteg terem, kiállítás, könyvtár, és az egész épület tele volt energiával. 

Innen elindultunk Oussouye-ba. Ez Bouba szülőfaluja, és az itteni pálma-bor fesztiválra voltunk hivatalosak. A falu katolikus, tiszta, rendezett, mindenhol járda. Mivel közelebb van az óceánhoz, jobban hozzá vannak szokva a fehérek jelenlétéhez, így nem üvöltözték minden házból, hogy "toubab, toubab". Felüdülés volt az agynak, de a testnek is. A levegő friss volt, az óceán felől kellemes szél fújt, ami nagyon jót tett nekem. Végre abbahagytam a köhögést, és megnyugodtam, hogy a sédhiou-i állapotom nem állandó volt. Bouba családjánál volt a szállásunk, angol wc, zuhanyzó, kényelmes ágy, kell ennél több!?!? 

200 km-t utaztunk, és egy más világba értünk. Ahol a nap végén nem voltunk tetőtől talpig piszkosak, ahol reggelire répa és paradicsom is volt, ahol volt kert, friss banánnal, naranccsal...Este elindultunk a fesztiválra, ahova 200 cfa volt a belépő (ez 100 ft kb, igazán megfizethető). Arra már nem nagyon emlékszem milyen előadások voltak, de arra igen, hogy egyik percről a másikra egy varázslatba kerültünk. Idősebb jól öltözött kalapos nők álltak fel, és kezdtek el táncolni. Egyre többen álltak be, mindenki mezítláb, körben állva, felváltva a kör közepére mentek, és mindenki megmutatta mit tud. A ritmust sem tudtuk követni, nemhogy a mozgást. Hatalmas megfigyelést tettünk. Az itteni nők feneke teljesen más irányban mozog tánc közben mint a mienk. Azt sem értettük, hogy képesek ilyen mozdulatokra, tátott szájjal néztük csak, hogy mennyi energia van az 50-60 éves nőkben is. A tánc legalább másfél órán át tartott, és senki nem tűnt fáradtnak a végén, sőőőt, az animátor több próbát is tett, hogy leállítsa őket, sikertelenül. Amikor vége lett, mi is elindultunk, mert nagyon vártuk a másnapot: irány az óceán!

Sztori folytatása (óceán, szentjánosbogarak, afrikai mise, stb..) jövő héten, addig is mindenkinek jó hétvégét!! :)

Nekünk irány a medence, a kicsiny kis Európánk.

Ziguinchor, Oussouye, Cap Skirring - part 2.

Másnap (szombaton) későn keltünk. Mindenki nagyon jól aludt, kényelmes volt az ágyunk, nem a kölkök kiabálására ébredtünk, mint otthon. A reggelinél még így is kicsit kómásak voltunk, így nehezebben ment a kommunikáció, mint általában. Chiarának csodás ötlete támadt: mindenki beszéljen a saját nyelvén. Nagyon jól sült el! Végre beszélhettem egy kicsit magyarul, és mindenkit feldobott a bábeli zűrzavar. Összepakoltunk, fogtunk egy buszt, és elindultunk Cap Skirringbe.

Cap Skirring igazi toubab hely, ami teljes mértékben a turizmusra alapoz. Rengeteg étterem, hotel, kis bolt, és végtelen, fehér homokos strand. No és az óceán! Nem kerestünk strandot, az első helyen, ahol lehetett megmártóztunk. A víz kellemes volt, egész jó kis hullámokkal, ezerrel sütött a nap, ennél több nem is kellett!! Egész nap pancsoltunk, sétáltunk a parton, kagylót gyűjtöttünk, pihentünk. Jó volt. Este mentünk haza csak, aztán irány a fesztivál, este az első bulink (afrikai salsa, hmmmm :)).

 

Másnap reggel aránylag időben keltünk, hogy elmenjünk a misére. Oussouye katolikus falu, és mivel ünnep volt, rengetegen voltak a misén. Az a légkör, ami ott fogadott minket, minden várakozásunkat felülmúlta. Feltűnt, hogy a többség ugyanabból az anyagból varrott ruhát visel, ez amolyan vasárnapi ruha itt. A mise alatt rengeteget énekeltek, táncoltak, a kórus fantasztikus volt, ahogy a pap is.

 Többször sírtam el magam, pedig aki ismer, tudja, hogy általában a frász tör rám, ha egy templomba lépek. Nem beszélve az otthoni misékről. Itt, ebben a különös világban ez nagyon megérintett. Szerintem néha a Séhdiou-i misére is elmegyek...

Később mindenki átment a fesztiválra, ahol az ének és a tánc folytatódott. A pap ugyanúgy beállt a kör közepére, mint bárki más. A műsorok igen változatosak voltak a délután folyamán, a playback rap számtól (valami hatalmas sztár volt itt a fiú, aki "énekelt"), a tradicionális táncokig.

Esténként a fesztiváltól hazafele vezető úton egy rét mellett sétáltunk el. Valami hihetetlen volt. Az egész rét pulzált, telis-tele volt szentjános-bogarakkal. Sosem láttam ilyet. Olyan volt, mint a csillagos ég, vagy még annál is szebb, pedig az itteni égboltot nehéz felülmúlni.
Minden este kiülök egy kicsit, és nézem a csillagokat. Mivel itt nincs fényszennyezés, ahogy sokszor áram sem, gyönyörű látvány. Olyan az egész, mint egy augusztusi meleg nyári este, mikor a hintaágyunkból sasolom a hullócsillagokat. Sokszor álmodok is velük, csillagképekkel, hullócsillagokkal. Mert végre már álmodok itt is, és nem csak ébren....

No és Cap Skirring hatása: amíg itt vagyok, mindenképp meg akarok tanulni szörfözni. :) Majd meglássuk... :)

Ikrek születtek

Az első szülés, és rögtön kettő. Két aprócska kislány, 1500 és 1600 grammosak. Az anyuka 35 éves, 7 eddigi szülése közül 3 esetben halva született a baba (ezek itt elég átlagos számok).
Amikor beértünk a kórházba, az anyuka akkor érkezett a folyó túl oldaláról, ami egy bő órás út csónakkal. Csak mandinkául beszélt, ami még jobban megnehezítette a kommunikációt. Leültették, felvették az adatait. A szülési kis-könyvét nézve sokkoló adatokat láttunk. A terhesség kezdete óta 4 kilót fogyott (!!!), így most 51 kg-os volt, beteges kinézetű, nagyon törékeny testalkatú hölgy. A szülés hamar megkezdődött, az események felgyorsultak, csak kapkodtuk a fejünket. Egy fekete zsákkal takartak le egy ágyat, arra feküdt fel a kismama. Szóltak neki, hogy vetkőzzön le, és adja oda a szoknyáját. Nem nagyon értettük, de aztán a tolmácsolás után kiderült, ebbe kerül majd az újszülött baba (higénia???). A vajúdás nem tartott sokáig, de embertelen volt! Egyedül hagyták meztelenül, senki nem kérdezte meg egyszer sem, hogy van, sem azt, hogy kér-e bármit. Elővettem a mandinka jegyzeteim, hogy megkérdezzem, kér-e inni, bólogatott. Nagy nehezen kerítettünk egy poharat, merthogy az sem volt, és öntöttünk neki a vizünkből. Szereztünk egy darab rongyot is, azzal törölgettük a homlokát, simogattuk a hasát, bólogatott, hogy köszöni... Közben az ott dolgozók ki be mászkáltak, férfiak nők vegyesen, nevetgéltek, telefonáltak, néha ránéztek. Orvos nem volt sehol, csak nővérkék és talán egy szülésznő. Aztán beindult a szülés. A kismama egy hang nélkül bírta a megpróbáltatást, és pár perc múlva agy aprócska kislány született meg. Én nagyon csodálkoztam, hogy miért ilyen kicsi?? Ekkor mondta a szülésznő, úgy néz ki, van még egy baba. Merthogy ezt nem tudták előre. Nem volt pénzük ultrahangra. Az anyukán már az első baba után is látszott, hogy megviselte, és még hátravolt egy... Mivel az első baba betakarásához a szoknyát használták, amiben az anyuka jött, és a másodikra senki nem volt felkészülve, gyorsan kivették az első babát, és otthagyták az asztalon...  Jött a második. Nem sírt fel. Előkaptak egy maszkot, elkezdték lélegeztetni, dörzsölni, a lábánál fogva lógatni és paskolni. Megállt az idő. Hála Istennek, az aprócska lány lélegzett! Mindenki kapkodott, egy oxigénmaszkot kerestek, ami nem működött, egy lámpával akarták a kicsiket megvilágítani, de az sem volt jó. Közben úgy tűnt, az anyukáról mindenki megfeledkezett. Ott feküdt kiszolgáltatottan, meztelenül, egy fém tállal a gerince alatt. Szólt, hogy fázik, mire kértem valamit, hogy letakarhassam. Csodák csodája, visszakaptam a már kétszer felhasznált, véres, nedves szoknyát, hogy ezzel le tudom takarni. NO KOMMENT!!! Nem emberhez méltó, ami itt zajlik!! Persze inkubátor nincs, ezt helyettesítve a két kicsit a kimerült anyukára rakták, hogy a teste melegével tartsa őket is melegen. Kicsivel később átvittük őket egy szobába, ahol végre pihenhettek.

A következő szülést kihagytuk. A baba egy hete halott volt az anyuka pocakában, aki rezzenéstelen arccal vette ezt tudomásul. Már a negyedik halva szülése volt ez...

Ma megnéztük az ikreket. A két kicsi jól van. Szerencsére az anyuka is.
Ha orvosi tudással nem is, egy kis emberi látásmóddal, hozzáállással, kézfogással, törődéssel tudunk segíteni, és fogunk is!!