Január 27.
No, kicsit a feladatainkról. Az elmúlt hétre azt a feladatot kaptuk a mentorunktól, hogy találjuk ki, mit is szeretnénk csinálni az elkövetkező fél évben. Mindenkinek volt egy rövid megbeszélése Boubával, ahol átbeszéltük, mik a lehetőségek, és ő mit vár el tőlünk. Ahhoz, hogy mindenki találjon olyan projektet, ami érdekli, és ahol a leghasznosabb lehet, rengeteg helyet jártunk körbe. Ezek főleg civil szervezetek, állami és alapítványi iskolák, óvodák, a helyi kórház és egyéb intézmények. Ahogy az egyik helyről a másikra mentünk, rájöttünk, hogy mindenhol szükségük van segítségre, és arra is, hogy ennyi projektet képtelenek leszünk véghezvinni. Az egy hét után nagyjából már látom, mit fogok csinálni. Általában a délelőttöket beszéltük le (8-13 óráig), mivel heti háromszor foglaltak a délutánjaink (manding órák). Hétfőn és kedden a kórházban leszek, besegítek az adminisztrációban, és egy képzés után szüléseknél is. Csütörtökön és pénteken az egyik óvodában tartunk foglalkozásokat Maarjával. Ami még ezen kívül biztos, az szerdánként 15 órától egy már működő rádióműsor, az „English speaking hour”. Ide érdekes hírekkel kell majd készülnünk, meghívni embereket, ilyesmi. Ezen kívül a szervezet dolgozóinak tartunk angol órákat (heti kétszer), és az itt tanuló diákoknak angol-klubbot (heti egyszer). Ha marad időnk, a többi suliban lesznek angol felzárkóztató óráink, illetve az irodában szeretnénk heti egyszer kézműves foglalkozást tartani gyerekeknek.
Minden hónapra választunk egy témát, ennek szellemében tevékenykedik mindenki (a napi tevékenységein kívül); ez most a környezetvédelem. Ma el is mentünk megkeresni a helyi szeméttelepet, és mivel egyikünk lakóhelyén sincs semmilyen szemetes, gondoltuk jó alkalom lesz, hogy magunkkal vigyük azt, ami eddig összegyűlt. A kis kukászsákjainkkal egy órát sétáltunk a déli napsütésben. Sédhioból kiérve egyre kevesebb szemét volt az úton, szinte egy más világba kerültünk, ám amit ott találtunk, arra nem voltunk felkészülve. A szeméttelepen egy darab szemetet sem volt!!! Hihetetlen, és még mindig nem tudjuk összerakni mi és hogy működik, de a hulladékgazdálkodásról kijelenthetjük, hogy sehogy! Nem tudom, ezzel tudunk-e valamit kezdeni az itt töltött időnk alatt, de úgy érzem, ez túl nagy falat.lesz. Majd meglátjuk…
Amit még kihagytam a múltkor, az azoknak a dolgoknak a listája, amiket hoztam, és teljesen haszontalanok, illetve azok, amik a leghasznosabbak.
Leghasznosabb: füldugó, hálózsák, zseblámpa. Napokig szenvedett mindenki, hogy nem tud aludni, mert zaj van, és hogy annyira fázik, hogy az összes ruháját magára veszi éjjel. No, ez elkerült :) Ami a legfeleslegesebb: a kisvasalóm. Szívesen vasalnám vele a cuccaim, de mivel nincs konnektorom, így sok sikert.
Ami a legjobban hiányzott eddig: mosdószivacs, körömkefe, normál tea, tükör. A szivacs-kefe dolgot ma nagyon találékonyan megoldottuk. Sétánk közben találtunk egy érdekes bokrot, száraz termésekkel. Franco ráismert, hogy látta a tv-ben, és ha a külső száraz részt lefejtjük, tökéletes szivacsunk lesz. Hittük is, meg nem is, de azért kipróbáltuk. Éééés működik :) Az „illatához” még hozzá kell szokni, de ennek az akciónak köszönhetően ma először éreztem magam tisztának fürdés után. Teát is szereztünk, igaz, hogy arany áron (egy doboz Yellow Label 1500 cfa), de végre nem az instant kávét kell innunk reggelente.
Amivel még adós vagyok, az a látogatásom az orvosnál. Na, ez egy szép történet.:)
Mivel napok óta köhögtem, és éjjelente lázam is volt, meggyőztek, hogy jobb lesz, ha elmegyek a kórházba. Franco kísért el, és segített a tolmácsolásban, illetve minden másban (a kötőhártyagyulladásos esete után már rutinosan mutatta, hol kell fizetnem, hol a doktor, stb).
Először egy nővérke szobájába kellett mennem, ő vizsgált meg. Megmérte a lázam (37.4), a súlyom (47,2), és a vérnyomásom (!!!). A zárójelbe került adatok kerültek a papírra, különös érték a vérnyomásom, merthogy azt négyszer próbálta megmérni, de annyira alacsony volt, hogy így sem igazán jött össze neki. De a pulzusommal is bajban volt, csak meresztette a szemét szegényem. A doki már csak kérdezgetett, majd elővett egy papírt, és elkezdte a gyógyszereket írni. Közben elmondta, hogy egyáltalán nem súlyos a bajom, mire én megkérdeztem, hogy akkor akár gyógyszert sem kellene szednem, úgy is elmúlik-e? A válasz: nem, mindenképpen szedjek be mindent, amit ír. Ez öt különböző gyógyszer lett, amiért 21 000 cfa-t fizettem (kb 10 000 Ft), ez az itt kapott havi költőpénzem harmada!!! Van egy tippem, hogy a doki és a patikus jó haverok…
Amúgy azóta sem lettem jobban, de ez a sok kölök miatt van. Az összes tiszta takony, meg köhög, és mivel mindig rajtunk lógnak, elég nehéz nem összeszedni tőlük a nyavajájukat. Ez az oviban szerintem csak fokozódik majd.:)
Mivel mindenki fáradt, és holnapra végre semmit nem terveztünk, úgy döntöttünk, ellátogatunk az „édenkertbe” (uszoda). Másra nem is tudtunk gondolni egész este, csak hogy holnap végre úszunk, napozunk, és talán még egy-két koktél is belefér. Végre nem egész nap a koszban gyaloglunk majd (átlag napi 2 órát gyalogoltunk eddig), nem kiabálja senki, hogy „Toubab, toubab!”, nem akar feleségül venni senki.. Maga lesz az éden! :)
2012. január 28., szombat
2012. január 26., csütörtök
Szenegalizálódunk
2012. január 25. szerda
Tíz nap telt el, mióta Szenegálba érkeztünk. Nem mondom, hogy minden szinten könnyű a kezdet (sokan vagyunk betegek, kimerültek), de ez a különös világ összességében mindenkire pozitív hatással van. Már az első napokban megjegyeztük: a svájciaknak órájuk van, a szenegáliaknak idejük. És hogy mire is? Mindenre. Mindenre, amire akarják, és mindenre, amire kell. Itt egy családanya „csak” a családdal kell, hogy törődjön. Reggel korán kel, felsöpri az egész udvart, a ház környékét, elégeti a szemetet (merthogy itt jobb esetben is ennyi a hulladékgazdálkodás), kitakarítja a „wc-t”. Minden tökéletesen szervezett, és nagyobb a nyüzsgés, mint egy hangyabolyban. Mivel itt több asszony is van (több család), így a munkát is megosztják. Ha a gyerekek elindultak a suliba, jöhet minden más. Napi kétszer meleg ételt főzni erre a rengeteg emberre, ami nem a gáztűzhelyen történik, hanem az általuk rakott tűzön. Kézzel mosni minden ruhát és minden egyéb textilt, majd ha megszáradnak, parázzsal töltött vasalóval vasalni (ebbe már mi is besegítünk, ha itthon vagyunk). Európai szemmel nézve kicsit érthetetlen, hogy ha van áram, akkor miért nem az azzal működő vasalót használják? Ha van áram és víz is, miért nem mosógéppel mosnak? Ha anyukám nem teszi fel nekem ezeket a kérdéseket, még csak eszembe sem jutott volna.
Már a múltkor akartam írni a gyerekekről, mert ez nekem megint nagyon szívet melengető. Nincs sok mindenük. Nincsenek csilivili játékaik, márkás cuccaik, nem esznek reggelire Ciniminiest, nem törli senki higikendővel a kezüket, ha elesnek…Mégis úgy érzem, sokkal egészségesebb gyerekkoruk van, mint egy átlag európai gyereknek. Naphosszat az utcán vagy az udvarban játszanak az általuk kitalált játékokkal. Minden érték nekik. Ma például kicseréltük az izzót a lámpámban (energiatakarékosra!!), én lendületből dobtam volna ki a dobozát, ők meg csak ámultak, hogy új játékuk érkezett. Itt a felfordított kis sámli a kis autó, ami még áruszállításra is alkalmas, ha mondjuk belerakják a papucsukat. Egy rossz gumiabroncsot messze lehet gurítani, és együtt énekelni, táncolni a nap minden szakában lehet. Ha esetleg kapnak valami kis édességet, a szívem megszakad tőlük. Tegnap mikor hazaértünk az egyik kiscsaj nagy lelkesedéssel mutatta, hogy kapott három kis darab kekszet. Ahelyett, hogy megette volna, vagy eldugta volna a többi 6-7 gyerek elől, darabokra törte, és mindenkinek adott, beleértve minket is. Nem akartam elfogadni, de mosolyogva dugta a számba. Miért természetes ez itt mindenben, és miért nem az otthon? Miért magunknak „gyűjtögetünk”, amikor adni és megosztani sokkal jobb érzés??
Ha két gyerek összeveszik valamelyik „játékon”, a nagyobb testvér nem keresi, hogy kinek van igaza, hanem fogja, és elveszi tőlük. És ezt itt nem hiszti követi. (Ha valamelyiknek lekanyul a szája, mert igazságtalannak érzi a megoldást, talán még egy pofont is kap.)
Persze a másik oldal, hogy ezek a kiskölkök igen sokat dolgoznak. A 8-10 éves csajok felelnek az étkezések előtti „terítésért”: kirakják a sámlikat, székeket az udvarra, kézmosáshoz egy kis tálkába vizet, kanalakat minden tálhoz. Az étkezések után ők pakolnak el, majd felsöprik az udvart. Esténként az udvar rendberakásáért is ők felelnek. A száraz ruhákat ők szedik le, az állatokat is ők etetik.
És hogy hogyan is telnek a napjaink, arról is röviden (talán pár érdekes dologra jobban kitérve.). Vasárnap volt az első pihenőnapunk, ám az is egész mozgalmasra sikerült. Elmentünk a piacra, hogy a hiányzó dolgainkat beszerezzük. Nekem kellett mosószappan, meg szerettem volna egy „szőnyeget” is. A piac sokkoló élmény volt. A Casamance partjáról közelítettük meg. Mindenhol szemetet égettek, a vízparton disznók, nem messze tőlük keselyű-szerű madarak, majd az árusok. Amióta láttam az itt árult halakat, nem szívesen eszek Mindent lehet itt kapni, a kulcsszó az alkudás. Bouba tanácsa: az árat, amit mondanak felezd meg, és ennyiért vedd csak meg. Eddig működött, de mint mindenhez, ehhez is idő kell, nem is kevés. A piacozás után elindultunk megkeresni az uszodát. Nem túl nagy bizalmunk volt látva a helyi viszonyokat, ám ami ott volt minket, az maga volt a paradicsom!!! Nem igazán uszoda, inkább egy szálloda kertje. Hatalmas pálmafák, rendezett környezet, gyönyörű medence, koktélok, mintha a kapunk belépve valami egzotikus sziget turistaövezetében találnád magad. A belépő nekünk nem drága (1000 CFA), így hamar megegyeztünk, hogy amint jobb idő lesz, jövünk is vissza.
Most a napokban nagyon sokat dolgoztunk. Befejeztük a tréninget, rengeteg szervezetnél jártunk, hogy megkérdezzük hol és miben tudunk segíteni. Tele vagyunk ötlettel, most jön a tervezés.. Ma később még írok (az első vizitem a dokinál, arról, hogy mik lesznek a feladataim, és hogy mik a leghasznosabb dolgok, amiket magammal hoztam), de most mennem kell dolgozni
2012. január 23., hétfő
Még mindig lemaradva...
2012. január 21. szombat
Szombat este van, és végre ma délután tudtunk egy kicsit pihenni. Nemrég ébredtem fel arra, hogy a mellettem levő „teremben” (nem közvetlen mellettem, mert az a tyúkol :)) rengeteg gyerek ül a földön. A lányok kendőben, egy idősebb férfi van velük, ritmusosan ismétlik amit ő mond, amolyan iskola féle ez. Arab írás a táblán, imákat, dalokat kántálnak. Már legalább másfél órája tart az óra, nagyon kis türelmesek..
A tegnapi nap (péntek) a türelemről szólt, legalábbis nekem. Reggel a tréningünk folytatódott volna, ezért aránylag korán mentünk be az irodába. Mivel Franco elég csúnya kötőhártya-gyulladással ébredt (ki sem tudta nyitni az egyik szemét), így irány az orvos és a gyógyszertár, mi pedig jobb dolgunk nem lévén az irodában netezgettünk. (A vizitdíj 1000 CFA volt, a gyógyszerért, ha jól emlékszem 2500-at fizetett.)
Hivatalosak voltunk egy helyi fesztiválra, ami 9-kor kezdődött, csodálkoztunk is, hogy fél 11-kor miért nem indulunk még el. 11-körül értünk oda, és mi voltunk az elsők!! A szervezők is még csak az előkészületeknél tartottak. A program egy konferencia-szerűséggel indult. A kultúra fontossága volt a téma, de mivel csak franciául és mandingul beszéltek, így semmit nem értettem. Hideg is volt, és nem is éreztem annyira jól magam, így ez az itt töltött 2 óra nagyon lassan telt el. A helyi tv meginterjúvolt minket, és persze elég erős figyelmet kapunk toubabként. Volt egy pasas, aki egyszer csak odalépett hozzám, és közölte, hogy csak azért jött, hogy elmondja, szerelmes belém. No erre mit lehet mondani…
Este egy koncertre voltunk hivatalosak. Illedelmes európaiként odaértünk a kezdő időpontra, ami este 10 volt. A helyszínen akkor kezdték el a színpadot állítani, lepakolni a hangosítást, a lámpákat, székeket. Nem kapkodták el. Mivel nagyon hideg volt, és éjfélkor még mindig nem kezdődött a program, hazaindultunk. Nem is beszélve arról, hogy itt is a toubab hatásnak voltunk kitéve, folyamatosan körülvettek minket, és ez egy idő után már nagyon fárasztó.
Ma folytatódott a tréningünk, és kezdjük megszokni a helyi idő-fogalmat is. Ha Bouba 10 órái kezdést mond, tudjuk, hogy 11-nél előbb még csak oda sem fog érni. Így van egy kis időnk netezni, ami éppen arra elég, hogy életjelet adjunk, kicsit skypoljunk, stb. A tréning amúgy egész jó lenne, ha egy kicsit jobban átgondolták volna. Sokat játszunk, szituációs gyakorlatokat csinálunk konfliktus kezelésre, kommunikációra. Ma írnunk kellett egy levelet magunknak, hogy mik az első benyomásaink, ezt a fél év végén kapjuk majd vissza.
A tréning után a fesztiválra mentünk, ami nagyon tetszett, rengeteg tánccsoport volt, és túl vagyunk az első „áldozat-bemutatáson” is. Emiliet nagyon rosszul érintette, ahogy végignézte, hogy végeznek ki egy tyúkot, nem éppen a leghumánusabb módon. Miután félig átvágták a nyakát, körbeállták, táncoltak, énekeltek, és hagyták, hogy „fusson” amerre szeretne. Néha meglökték, néha belerúgtak egy kicsit, majd elkezdték megkopasztani. Ez volt a pillanat, amikor Milie nem bírta tovább, így gyorsan kikászálódtunk a tömegből, és próbáltunk életet lehelni bele. Látszott, hogy nagyon mélyen érinti, főleg azért, mert otthon háziállatként van egy tyúkja, és ez így még sokkolóbb volt. Egész hazáig remegett és sírt, és azt mondta, örökre megjegyzi ezt a napot, és soha életében nem eszik többet húst.
Amúgy mindenki jól van, csak nagyon fáradtak vagyunk, és ennek hatására jönnek a betegségek. Chiara megfázott, Franco a szemével szenved, én pedig elég csúnyán köhögök, a torkom is fáj, és szerintem lassan lázam is lesz. Ha ez így marad, hétfőn irány a doki. Nem a legjobb kezdet...
Legközelebb mesélek kicsit többet a családról, főleg a gyerekekről, az értékekről…
Addig is puszi, és írjatok, miujs otthon!
Szombat este van, és végre ma délután tudtunk egy kicsit pihenni. Nemrég ébredtem fel arra, hogy a mellettem levő „teremben” (nem közvetlen mellettem, mert az a tyúkol :)) rengeteg gyerek ül a földön. A lányok kendőben, egy idősebb férfi van velük, ritmusosan ismétlik amit ő mond, amolyan iskola féle ez. Arab írás a táblán, imákat, dalokat kántálnak. Már legalább másfél órája tart az óra, nagyon kis türelmesek..
A tegnapi nap (péntek) a türelemről szólt, legalábbis nekem. Reggel a tréningünk folytatódott volna, ezért aránylag korán mentünk be az irodába. Mivel Franco elég csúnya kötőhártya-gyulladással ébredt (ki sem tudta nyitni az egyik szemét), így irány az orvos és a gyógyszertár, mi pedig jobb dolgunk nem lévén az irodában netezgettünk. (A vizitdíj 1000 CFA volt, a gyógyszerért, ha jól emlékszem 2500-at fizetett.)
Hivatalosak voltunk egy helyi fesztiválra, ami 9-kor kezdődött, csodálkoztunk is, hogy fél 11-kor miért nem indulunk még el. 11-körül értünk oda, és mi voltunk az elsők!! A szervezők is még csak az előkészületeknél tartottak. A program egy konferencia-szerűséggel indult. A kultúra fontossága volt a téma, de mivel csak franciául és mandingul beszéltek, így semmit nem értettem. Hideg is volt, és nem is éreztem annyira jól magam, így ez az itt töltött 2 óra nagyon lassan telt el. A helyi tv meginterjúvolt minket, és persze elég erős figyelmet kapunk toubabként. Volt egy pasas, aki egyszer csak odalépett hozzám, és közölte, hogy csak azért jött, hogy elmondja, szerelmes belém. No erre mit lehet mondani…
Este egy koncertre voltunk hivatalosak. Illedelmes európaiként odaértünk a kezdő időpontra, ami este 10 volt. A helyszínen akkor kezdték el a színpadot állítani, lepakolni a hangosítást, a lámpákat, székeket. Nem kapkodták el. Mivel nagyon hideg volt, és éjfélkor még mindig nem kezdődött a program, hazaindultunk. Nem is beszélve arról, hogy itt is a toubab hatásnak voltunk kitéve, folyamatosan körülvettek minket, és ez egy idő után már nagyon fárasztó.
Ma folytatódott a tréningünk, és kezdjük megszokni a helyi idő-fogalmat is. Ha Bouba 10 órái kezdést mond, tudjuk, hogy 11-nél előbb még csak oda sem fog érni. Így van egy kis időnk netezni, ami éppen arra elég, hogy életjelet adjunk, kicsit skypoljunk, stb. A tréning amúgy egész jó lenne, ha egy kicsit jobban átgondolták volna. Sokat játszunk, szituációs gyakorlatokat csinálunk konfliktus kezelésre, kommunikációra. Ma írnunk kellett egy levelet magunknak, hogy mik az első benyomásaink, ezt a fél év végén kapjuk majd vissza.
A tréning után a fesztiválra mentünk, ami nagyon tetszett, rengeteg tánccsoport volt, és túl vagyunk az első „áldozat-bemutatáson” is. Emiliet nagyon rosszul érintette, ahogy végignézte, hogy végeznek ki egy tyúkot, nem éppen a leghumánusabb módon. Miután félig átvágták a nyakát, körbeállták, táncoltak, énekeltek, és hagyták, hogy „fusson” amerre szeretne. Néha meglökték, néha belerúgtak egy kicsit, majd elkezdték megkopasztani. Ez volt a pillanat, amikor Milie nem bírta tovább, így gyorsan kikászálódtunk a tömegből, és próbáltunk életet lehelni bele. Látszott, hogy nagyon mélyen érinti, főleg azért, mert otthon háziállatként van egy tyúkja, és ez így még sokkolóbb volt. Egész hazáig remegett és sírt, és azt mondta, örökre megjegyzi ezt a napot, és soha életében nem eszik többet húst.
Amúgy mindenki jól van, csak nagyon fáradtak vagyunk, és ennek hatására jönnek a betegségek. Chiara megfázott, Franco a szemével szenved, én pedig elég csúnyán köhögök, a torkom is fáj, és szerintem lassan lázam is lesz. Ha ez így marad, hétfőn irány a doki. Nem a legjobb kezdet...
Legközelebb mesélek kicsit többet a családról, főleg a gyerekekről, az értékekről…
Addig is puszi, és írjatok, miujs otthon!
2012. január 20., péntek
…
2012. január 18. szerda
És az ígért folytatás.
A 15 órás hajóút után érkeztünk Ziguinchor-be. Elég sokáig tartott, míg lejutottunk a hajóról, a csomagfelvétel ismét egy szép történet. Fél óra várakozás után betereltek minket egy terembe, ahova addigra bevitték az összes csomagot, és amolyan „keresd magad” játékot játszottunk. Bő fél óra volt, míg a hatalmas teremben mind a heten megtaláltuk a csomagjainkat (persze rengeteg ember játszotta ezt a kellemes játékot), és beálltunk az ellenőrző pontba, ahol lecsekkoltak, ne hogy más csomagját vidd el. Ami vicces, hogy mindent legalább háromszor ellenőriznek (vagy biztosra akarnak menni, vagy ennyire nem bíznak abban, hogy jól csinálják), így itt is több helyen nézték meg az útlevelünket és a csomagra ragasztott cetlit. A kikötőből kiérve Bouba által szervezett „taxi” várt bennünket, amire felpakoltuk a csomagokat. Hirtelen mindenhonnan fiatal pasasok kerültek elő, vették le a hátizsákunkat, rakták a csomagtartóra a bőröndöket, alig bírtuk kapkodni a fejünket.
Mindenkinél papír és toll, és persze mindenki telefonszámot vadász. Rám is rám talált pár kedves udvarló, de a majdnem nulla franciámmal még ők sem tudnak mit kezdeni.:)
Örülhettem ennek egészen addig, míg meg nem érkezett az egyikük bátyja, aki tudott angolul. Elmondta, hogy nagyon tetszek az öccsének, és szeretné, ha meginnánk valamit. Mondtam, hogy utazok tovább Sédhiouba, és hogy nem hiszem, hogy visszatérek Ziguinchor-be. Persze ez nem lehetett kifogás, mert a válasz azonnal az volt, hogy majd meglátogat, így adjam meg a számom. Persze a „nincs szenegáli számom” és a „házas vagyok” kijelentésem sem segített, így megadta ő a számát, én pedig a sosem használt e-mail címem. Miután lepakoltuk az összes cuccot, és leráztuk az összes hódolót, elindultunk Bouba egyetemére, ami kb. 5 perc séta volt. Elég kis pofás épület volt, persze nem nagyon hasonlítható a mi egyetemeinkhez. Itt ebédeltünk, és Bouba körbe is vezetett bennünket. Aztán irány az autó, és a kb. 3 órán át tartó zötykölődés. Út közben több helyen állítottak meg minket állig felfegyverzett katonák, de az útlevelet végül csak Sédhiou határában ellenőrizték. Az út amúgy gyönyörű volt, mangrove erdők és kiszáradt rizsföldek, elszórt kis falvak váltották egymást. Sédhiou határában az útlevél ellenőrzés megint egy aranyos sztori. Kedves katonaúr elkérte az útleveleinket, majd leült velük egy fa alá, feltette a lábát, és mint egy jó könyvet úgy lapozgatta. Persze olyan itteni módon, csak úgy ráérősen. Mi persze az autóban sültünk/főttünk (kint volt kb. 35 fok, hogy bent mennyi, nem is akartuk tudni). Olyan negyed óra múlva sétált vissza az iratokkal, így végre indulhattunk tovább. A városba érve először Chiara, Marja és Lisa családjához mentünk. Egy nagyon nyugodt kis utcában laknak, és egy kis családhoz kerültek, ahol Ami, az anyuka hatalmas mosollyal és sok sok nevetéssel fogadott minket. Amennyire éreztem, ő sem nagyon beszél franciául, de nem is volt rá szükség, mert a mosolya beszélt helyette. Innen 5 perc után mentünk is tovább a mi családunkhoz, Palalájhoz (sajnos nem tudom, hogy kell leírni, de majd megkérdezem). Papaláj családja hatalmas, nem is szeretném megtippelni, hányan lehetnek, de olyan 30-35 ember biztos van itt. Azt is nehéz még átlátni, ki kinek a kije, és szerintem ez csak hetek múlva fog tisztulni (ha fog egyáltalán). A neveket megjegyezni esélytelen, örülök, ha rájövök, ki a testvérem vagy unokatestvérem. Mert itt mostantól mindenki családtag. Apukánk szintén annál a szervezetnél dolgozik, ahol mi is fogunk, ahogy Ami férje is. Mindhárman megkaptuk a szobánkat, majd indultunk is tovább, hogy szerezzünk vizet estére. Innen visszatérve volt csak időnk arra, hogy feleszméljünk, hol is vagyunk, és mi is lesz most. A szobám kb. 12 m2, ablaka és ajtaja az udvarra néz. Az ablakon nincs üveg, csak egy színes függöny, ahogy az ajtón is (bár ezt be lehet zárni, de kb semmi értelme). Saját „fürdőszobám” is van, ami egy kisebb kis szoba, egy „csempével” borított résszel, ahol a lefolyó található, és egy vödörrel. Vizet az udvarról tudok hozni, nem mondanám, hogy meleg. Azt hiszem, elég hamar meg fogom szokni a hideg vízben fürdést, és megtanulom, hogy osszak be egy vödör vizet hajmosásra/fürdésre. Van villany a szobában is és a fürdőben is, de konnektor sajnos sehol. Van egy ágyam egy szúnyoghálóval, és más sajnos semmi. A szekrény hiányzik, illetve egy asztal is jó lenne, de majd megszokom, vagy veszek egyet. Itt mindenki nagyon kedves, de a kommunikáció még nehézkes. Sok a kisgyerek, velük jól kijövök, már a nevemet is tudják. Van egy kis szerelmem is, Mohamed. Az első perctől kezdve követ mindenhova, amikor lehet, mászik az ölembe, vagy csak bújik hozzám. Nagyon kis édes. Persze a többi gyerek is.
Este a kipakolás után vacsoráztunk. Mindenki az udvaron eszik, a földön, kis fa székeken és konzerves dobozokon ülve, több csoportban. Külön a nők és férfiak, a lányok és a fiúk. Mi Papalájjal a házban, ami nagyon furcsa érzés, hogy ennyire meg vagyunk különböztetve. A vacsi: rizs és hal, no meg zöldségek. A kaják amúgy nagyon finomak, de valahogy nem lakok jól tőlük, bármennyit eszek Este egy kicsit még beszélgettünk, de mivel eléggé kimerített minket a hajóút, hamar lefeküdtünk. Az udvaron még hatalmas volt az élet, a kisebb gyerekek játszottak, egy teremben a férfiak az esti imára készültek, a nagyobb gyerekek (ők is kicsik, 6-8 évesek) az udvaron kis palatáblákon matekfeladatot oldottak, amit a nagyobbak írtak nekik, majd ha elkészültek, leellenőrizték, tábla töröl, jöhet az újabb. A nagyobbak is tanultak, trigonometriát, egyenleteket, ki tudja, még mit. Sokáig ment a tv is a házban, és mivel nem tudom becsukni az ablakot sem (mivel nincs) előkapartam a füldugóm, hogy azért aludjak valamit. Nagyon meleg volt, de azért előkészítettem a hálózsákom, ami egy okos ötletnek bizonyult, mert éjjel nagyon lehűlt a levegő. Nekiálltam nézni a Hét év Tibetben-t, csak hogy legyen mire elaludnom, és végre magyart halljak…
2011. január 19. csütörtök
Sokáig szerettem volna aludni, bár tudtam, hogy 9-re az irodába kell érnünk, kezdődik a tréningünk. Emilie-vel és Francoval lakunk itt (ők egy párt alkotnak). Mindketten beszélnek franciául és olaszul, angolul viszont nem nagyon, így a legtöbbször velük olaszul kommunikálok, ami azért nekem kicsit nehezebb, de még mindig jobb, mint a francia. Ők ébresztettek, mert a telefonom lemerült, és tölteni sajnos konnektor nélkül nem tudtam..
A reggeli az ő szobájuk előterében volt (bagett és csokikrém, instant kávé – szerintem jobb, ha hozzászokunk, hogy minden reggel ez vár majd minket), majd indultunk is az irodába. Az utcák itt mind teljesen egyformák még számomra. Szeméthalmok a házak mellett, homokos utak, hasonló házak, de az irodáig vezető út nem túl bonyolult, így nem is agyaltunk azon, mi lesz, ha eltévedünk. Az utcán persze mindenkinek köszönünk, amihez a „Hogy vagy?” kérdés társul, amit egy egy találkozásnál többször is megismétlünk. Az utcán a gyerekek sokszor kiabálják, hogy „toubab, toubab!”, amire mi még türelmesen mosolygunk, és kezet fogunk mindenkivel. Az irodába érve végre 5 percre volt netünk is, majd kezdődött a tréning. Ismerkedés a szervezettel, az itt dolgozókkal, majd mindenki elmondta, mi motiválja, mik a félelmei, mit szeretne elérni. Találkoztunk egy fiatal toubab lánnyal, Amandával, aki amerikai, és már szeptember óta van itt. Mint kiderült, az utcánkban lakik, így gyorsan számot is cseréltünk. Még ebéd előtt elmentünk a kórházba, ami a folyóparton található. Itt találkoztunk pár orvossal, és a nemrég kinevezett igazgatóval. Illedelmesen bemutatkoztunk, nagyon kedvesen fogadott minket. Mindenki elmondta honnan jött, és ő mindenre reagált is. Magyarország hallatán csak annyit mondott, hogy hallott a miniszterelnökünkről, és a jelenlegi helyzetről. Persze az olaszok hallatán is annyit reagált csak, hogy „áááh, Berlusconi”. Nagyon számít rá, hogy páran majd ott fogunk dolgozni, bohócdoktorként, vagy segíteni az adminisztrációt, de nyitott bármire. A kórházból mindenki haza indult ebédelni. Itthon még nem volt kész az ebéd, ám pihenni nem akartunk, így mindegyikünk lefoglalta magát. Én anyukánkhoz társultam, aki az udvar közepén ült és valamit szitált. Mint kiderült, kuszkuszt csinált estére, így besegítettem neki szitálni. Próbáltunk beszélgetni, de azért még mindig a mosoly a fő szókincsünk. Mindenki lefoglalta magát, volt, aki mosott, aki főzött, vasalt. A vasalásra külön felfigyeltem: parázzsal töltött öntöttvas vasaló, amivel hosszú időn át dolgozott egy fiatalabb lány. Mellette kecskék, tyúkok, nagyon kis idilli. Mi a homokban ülve szitáltunk még egy darabig anyukánkkal, majd ebéd jött, ismét külön Papalájjal. Nagyon késésben voltunk, de tudtuk, itt ez a fogalom nem létezik, így csak egymást lestük, hogy mikor is tudunk elindulni. Egész érdekes témák kerültek elő. Papaláj elmondta, neki csak egy felesége van, de szeretne még egyet, vagy kettőt. Beszéltünk a nemek szerepéről, és arról is, hogy a pénz itt mennyire sokadlagos. Legyen család, legyen szeretet, és ennyi elég. Egyre többet értek meg a franciából, de beszélni még mindig elég minimálisan. Ebéd után meg kellett várnunk, míg az egyik fia (akinek nagyon szép motorja van – erről később) teát készít nekünk. Így összesen egy órát késtünk a délutáni tréningről, de nem volt ez nagy probléma. Folytattuk utunkat az összes vezetőhöz (rendőrség, polgármester..). Mindenhol szép bútorok, no és persze légkondi. A polgármester helyettese megismert, azt mondta, találkoztunk az utcán, én meg helyeseltem, de annyi emberrel találkoztunk, hogy senkit nem ismernék meg.
Miután mindnet körbejártunk, visszamentünk az irodába, ahol mindenki rászabadult az internetre. Először tudtunk életjelet adni magunkról, mert a skype, msn, facebook. Jó érzés volt mindenkit mosolyogva látni, hallani a lelkes beszélgetéseket. Már besötétedett, amikor hazaindultunk. Sötétben hazamenni még mission impossible. Mivel az utak nincsenek a legjobb állapotban, nehéz még úgy botorkálni, hogy ne menjen ki a bokánk. Sok a motoros is, és nem nagyon figyelnek ránk, plusz a disznók meg a kecskék, amik csak úgy megjelennek a sötétben, vicces, na. :)
Vacsi előtt még játszottunk a gyerekekkel, ami nekem mindig annyi energiát ad, ééés vacsora után megkaptuk szenegáli neveinket. Ez nagyon izgalmasan zajlott. Palaláj behívta a nőket, nagyobb lányokat, majd nézegettek minket egy kicsit, és mosolyogva jöttek be a szobába. Legalább annyira izgatottak voltak, mint mi :)
Így a neveink a következők:
Franco: Souleymane Massaly (szulejmán másszali)
Emilie: Salimata’ Massaly (szálimátá másszali)
És én: Fatoubintou Massaly (fátubintu másszali)
Így már kicsit kevésbé érezzük magunkat toubabnak…
És az ígért folytatás.
A 15 órás hajóút után érkeztünk Ziguinchor-be. Elég sokáig tartott, míg lejutottunk a hajóról, a csomagfelvétel ismét egy szép történet. Fél óra várakozás után betereltek minket egy terembe, ahova addigra bevitték az összes csomagot, és amolyan „keresd magad” játékot játszottunk. Bő fél óra volt, míg a hatalmas teremben mind a heten megtaláltuk a csomagjainkat (persze rengeteg ember játszotta ezt a kellemes játékot), és beálltunk az ellenőrző pontba, ahol lecsekkoltak, ne hogy más csomagját vidd el. Ami vicces, hogy mindent legalább háromszor ellenőriznek (vagy biztosra akarnak menni, vagy ennyire nem bíznak abban, hogy jól csinálják), így itt is több helyen nézték meg az útlevelünket és a csomagra ragasztott cetlit. A kikötőből kiérve Bouba által szervezett „taxi” várt bennünket, amire felpakoltuk a csomagokat. Hirtelen mindenhonnan fiatal pasasok kerültek elő, vették le a hátizsákunkat, rakták a csomagtartóra a bőröndöket, alig bírtuk kapkodni a fejünket.
Mindenkinél papír és toll, és persze mindenki telefonszámot vadász. Rám is rám talált pár kedves udvarló, de a majdnem nulla franciámmal még ők sem tudnak mit kezdeni.:)
Örülhettem ennek egészen addig, míg meg nem érkezett az egyikük bátyja, aki tudott angolul. Elmondta, hogy nagyon tetszek az öccsének, és szeretné, ha meginnánk valamit. Mondtam, hogy utazok tovább Sédhiouba, és hogy nem hiszem, hogy visszatérek Ziguinchor-be. Persze ez nem lehetett kifogás, mert a válasz azonnal az volt, hogy majd meglátogat, így adjam meg a számom. Persze a „nincs szenegáli számom” és a „házas vagyok” kijelentésem sem segített, így megadta ő a számát, én pedig a sosem használt e-mail címem. Miután lepakoltuk az összes cuccot, és leráztuk az összes hódolót, elindultunk Bouba egyetemére, ami kb. 5 perc séta volt. Elég kis pofás épület volt, persze nem nagyon hasonlítható a mi egyetemeinkhez. Itt ebédeltünk, és Bouba körbe is vezetett bennünket. Aztán irány az autó, és a kb. 3 órán át tartó zötykölődés. Út közben több helyen állítottak meg minket állig felfegyverzett katonák, de az útlevelet végül csak Sédhiou határában ellenőrizték. Az út amúgy gyönyörű volt, mangrove erdők és kiszáradt rizsföldek, elszórt kis falvak váltották egymást. Sédhiou határában az útlevél ellenőrzés megint egy aranyos sztori. Kedves katonaúr elkérte az útleveleinket, majd leült velük egy fa alá, feltette a lábát, és mint egy jó könyvet úgy lapozgatta. Persze olyan itteni módon, csak úgy ráérősen. Mi persze az autóban sültünk/főttünk (kint volt kb. 35 fok, hogy bent mennyi, nem is akartuk tudni). Olyan negyed óra múlva sétált vissza az iratokkal, így végre indulhattunk tovább. A városba érve először Chiara, Marja és Lisa családjához mentünk. Egy nagyon nyugodt kis utcában laknak, és egy kis családhoz kerültek, ahol Ami, az anyuka hatalmas mosollyal és sok sok nevetéssel fogadott minket. Amennyire éreztem, ő sem nagyon beszél franciául, de nem is volt rá szükség, mert a mosolya beszélt helyette. Innen 5 perc után mentünk is tovább a mi családunkhoz, Palalájhoz (sajnos nem tudom, hogy kell leírni, de majd megkérdezem). Papaláj családja hatalmas, nem is szeretném megtippelni, hányan lehetnek, de olyan 30-35 ember biztos van itt. Azt is nehéz még átlátni, ki kinek a kije, és szerintem ez csak hetek múlva fog tisztulni (ha fog egyáltalán). A neveket megjegyezni esélytelen, örülök, ha rájövök, ki a testvérem vagy unokatestvérem. Mert itt mostantól mindenki családtag. Apukánk szintén annál a szervezetnél dolgozik, ahol mi is fogunk, ahogy Ami férje is. Mindhárman megkaptuk a szobánkat, majd indultunk is tovább, hogy szerezzünk vizet estére. Innen visszatérve volt csak időnk arra, hogy feleszméljünk, hol is vagyunk, és mi is lesz most. A szobám kb. 12 m2, ablaka és ajtaja az udvarra néz. Az ablakon nincs üveg, csak egy színes függöny, ahogy az ajtón is (bár ezt be lehet zárni, de kb semmi értelme). Saját „fürdőszobám” is van, ami egy kisebb kis szoba, egy „csempével” borított résszel, ahol a lefolyó található, és egy vödörrel. Vizet az udvarról tudok hozni, nem mondanám, hogy meleg. Azt hiszem, elég hamar meg fogom szokni a hideg vízben fürdést, és megtanulom, hogy osszak be egy vödör vizet hajmosásra/fürdésre. Van villany a szobában is és a fürdőben is, de konnektor sajnos sehol. Van egy ágyam egy szúnyoghálóval, és más sajnos semmi. A szekrény hiányzik, illetve egy asztal is jó lenne, de majd megszokom, vagy veszek egyet. Itt mindenki nagyon kedves, de a kommunikáció még nehézkes. Sok a kisgyerek, velük jól kijövök, már a nevemet is tudják. Van egy kis szerelmem is, Mohamed. Az első perctől kezdve követ mindenhova, amikor lehet, mászik az ölembe, vagy csak bújik hozzám. Nagyon kis édes. Persze a többi gyerek is.
Este a kipakolás után vacsoráztunk. Mindenki az udvaron eszik, a földön, kis fa székeken és konzerves dobozokon ülve, több csoportban. Külön a nők és férfiak, a lányok és a fiúk. Mi Papalájjal a házban, ami nagyon furcsa érzés, hogy ennyire meg vagyunk különböztetve. A vacsi: rizs és hal, no meg zöldségek. A kaják amúgy nagyon finomak, de valahogy nem lakok jól tőlük, bármennyit eszek Este egy kicsit még beszélgettünk, de mivel eléggé kimerített minket a hajóút, hamar lefeküdtünk. Az udvaron még hatalmas volt az élet, a kisebb gyerekek játszottak, egy teremben a férfiak az esti imára készültek, a nagyobb gyerekek (ők is kicsik, 6-8 évesek) az udvaron kis palatáblákon matekfeladatot oldottak, amit a nagyobbak írtak nekik, majd ha elkészültek, leellenőrizték, tábla töröl, jöhet az újabb. A nagyobbak is tanultak, trigonometriát, egyenleteket, ki tudja, még mit. Sokáig ment a tv is a házban, és mivel nem tudom becsukni az ablakot sem (mivel nincs) előkapartam a füldugóm, hogy azért aludjak valamit. Nagyon meleg volt, de azért előkészítettem a hálózsákom, ami egy okos ötletnek bizonyult, mert éjjel nagyon lehűlt a levegő. Nekiálltam nézni a Hét év Tibetben-t, csak hogy legyen mire elaludnom, és végre magyart halljak…
2011. január 19. csütörtök
Sokáig szerettem volna aludni, bár tudtam, hogy 9-re az irodába kell érnünk, kezdődik a tréningünk. Emilie-vel és Francoval lakunk itt (ők egy párt alkotnak). Mindketten beszélnek franciául és olaszul, angolul viszont nem nagyon, így a legtöbbször velük olaszul kommunikálok, ami azért nekem kicsit nehezebb, de még mindig jobb, mint a francia. Ők ébresztettek, mert a telefonom lemerült, és tölteni sajnos konnektor nélkül nem tudtam..
A reggeli az ő szobájuk előterében volt (bagett és csokikrém, instant kávé – szerintem jobb, ha hozzászokunk, hogy minden reggel ez vár majd minket), majd indultunk is az irodába. Az utcák itt mind teljesen egyformák még számomra. Szeméthalmok a házak mellett, homokos utak, hasonló házak, de az irodáig vezető út nem túl bonyolult, így nem is agyaltunk azon, mi lesz, ha eltévedünk. Az utcán persze mindenkinek köszönünk, amihez a „Hogy vagy?” kérdés társul, amit egy egy találkozásnál többször is megismétlünk. Az utcán a gyerekek sokszor kiabálják, hogy „toubab, toubab!”, amire mi még türelmesen mosolygunk, és kezet fogunk mindenkivel. Az irodába érve végre 5 percre volt netünk is, majd kezdődött a tréning. Ismerkedés a szervezettel, az itt dolgozókkal, majd mindenki elmondta, mi motiválja, mik a félelmei, mit szeretne elérni. Találkoztunk egy fiatal toubab lánnyal, Amandával, aki amerikai, és már szeptember óta van itt. Mint kiderült, az utcánkban lakik, így gyorsan számot is cseréltünk. Még ebéd előtt elmentünk a kórházba, ami a folyóparton található. Itt találkoztunk pár orvossal, és a nemrég kinevezett igazgatóval. Illedelmesen bemutatkoztunk, nagyon kedvesen fogadott minket. Mindenki elmondta honnan jött, és ő mindenre reagált is. Magyarország hallatán csak annyit mondott, hogy hallott a miniszterelnökünkről, és a jelenlegi helyzetről. Persze az olaszok hallatán is annyit reagált csak, hogy „áááh, Berlusconi”. Nagyon számít rá, hogy páran majd ott fogunk dolgozni, bohócdoktorként, vagy segíteni az adminisztrációt, de nyitott bármire. A kórházból mindenki haza indult ebédelni. Itthon még nem volt kész az ebéd, ám pihenni nem akartunk, így mindegyikünk lefoglalta magát. Én anyukánkhoz társultam, aki az udvar közepén ült és valamit szitált. Mint kiderült, kuszkuszt csinált estére, így besegítettem neki szitálni. Próbáltunk beszélgetni, de azért még mindig a mosoly a fő szókincsünk. Mindenki lefoglalta magát, volt, aki mosott, aki főzött, vasalt. A vasalásra külön felfigyeltem: parázzsal töltött öntöttvas vasaló, amivel hosszú időn át dolgozott egy fiatalabb lány. Mellette kecskék, tyúkok, nagyon kis idilli. Mi a homokban ülve szitáltunk még egy darabig anyukánkkal, majd ebéd jött, ismét külön Papalájjal. Nagyon késésben voltunk, de tudtuk, itt ez a fogalom nem létezik, így csak egymást lestük, hogy mikor is tudunk elindulni. Egész érdekes témák kerültek elő. Papaláj elmondta, neki csak egy felesége van, de szeretne még egyet, vagy kettőt. Beszéltünk a nemek szerepéről, és arról is, hogy a pénz itt mennyire sokadlagos. Legyen család, legyen szeretet, és ennyi elég. Egyre többet értek meg a franciából, de beszélni még mindig elég minimálisan. Ebéd után meg kellett várnunk, míg az egyik fia (akinek nagyon szép motorja van – erről később) teát készít nekünk. Így összesen egy órát késtünk a délutáni tréningről, de nem volt ez nagy probléma. Folytattuk utunkat az összes vezetőhöz (rendőrség, polgármester..). Mindenhol szép bútorok, no és persze légkondi. A polgármester helyettese megismert, azt mondta, találkoztunk az utcán, én meg helyeseltem, de annyi emberrel találkoztunk, hogy senkit nem ismernék meg.
Miután mindnet körbejártunk, visszamentünk az irodába, ahol mindenki rászabadult az internetre. Először tudtunk életjelet adni magunkról, mert a skype, msn, facebook. Jó érzés volt mindenkit mosolyogva látni, hallani a lelkes beszélgetéseket. Már besötétedett, amikor hazaindultunk. Sötétben hazamenni még mission impossible. Mivel az utak nincsenek a legjobb állapotban, nehéz még úgy botorkálni, hogy ne menjen ki a bokánk. Sok a motoros is, és nem nagyon figyelnek ránk, plusz a disznók meg a kecskék, amik csak úgy megjelennek a sötétben, vicces, na. :)
Vacsi előtt még játszottunk a gyerekekkel, ami nekem mindig annyi energiát ad, ééés vacsora után megkaptuk szenegáli neveinket. Ez nagyon izgalmasan zajlott. Palaláj behívta a nőket, nagyobb lányokat, majd nézegettek minket egy kicsit, és mosolyogva jöttek be a szobába. Legalább annyira izgatottak voltak, mint mi :)
Így a neveink a következők:
Franco: Souleymane Massaly (szulejmán másszali)
Emilie: Salimata’ Massaly (szálimátá másszali)
És én: Fatoubintou Massaly (fátubintu másszali)
Így már kicsit kevésbé érezzük magunkat toubabnak…
2012. január 19., csütörtök
érkezés :)
Január 16. Hétfő
Bár nagyon messzinek tűnik már az út, és rengeteg impulzus ér, megpróbálom összeszedni mi is történt eddig. Lisszabonba Prágán keresztül érkeztem (nem kellett átszállni, csak utasokat vettünk fel, és mentünk tovább – az út így majdnem 5 óra volt) 6 óra körül. Kicsit császkáltam a reptéren, aztán a kapuhoz mentem, hátha tényleg egy járattal repülünk a francia önkéntes lánnyal. Vele nem találkoztam, viszont egy brit lánnyal igen. Ő is önkéntes, hasonló szervezésben mint a mienk. Ami ledöbbentő volt, hogy 18 éves, és ez már a második projektje, korábban Argentínában volt 3 hónapot. Csak egy dolog járt a fejemben: és még tőlem kérdezik, hogy mit szólnak a szüleim, hogy Szenegálba megyek? Jó volt vele beszélgetni, mert gyorsabban ment az idő, és nem volt időm kattogni azon, hogy mi is lesz. Az úton nem mellettem ült, és amúgy is végigaludtam az egészet Dakarig. Hajnali 2 körül, értünk Dakarba. Leszállva a gépről első benyomás: a meleg szél, az óceánszag erős halszaggal vegyült. Ahogy leszálltunk, egy bő egyórás várakozás után pár doksit kellett kitöltenünk, aztán útlevél ellenőrzés, ujjlenyomat vétel, fénykép, pár kérdés után végre felvehettem a csomagom és irány ki. Elég sokkoló élmény volt kimenni a terminálból, mindenhol emberek lógtak egy párszáz méteres kordon mögött. Nagy nehezen megláttam Boubát és Eriket a kezükben a nevemmel. Átvették a cuccom majd engem is a kordonon, ott már ott volt Franco és Emilie, az egyik olasz és francia önkéntes. Taxi, majd be a városba. Dakar nagyon tetszett, még éjjel is elég nagy volt a forgalom. Az utak jó állapotban, aszfaltozottak, a kisebb utcák viszont homokkal borítottak, ahogyan a „járdák” is. Kecskék, szamarak a házak előtt, a Volvok és egyéb terepjárók mellett a lovaskocsi, elég kettős.
4 körül értünk a szállásunkra, Bouba testvéréhez. Egy szoba volt a 4 lánynak, illetve egy a fiúknak. Mint kiderült, Marja, az észt önkéntes kora este érkezett, de a reptéren tartották, merthogy nincs vízuma. Végül 2 nap után sikerült megoldani a problémát, addig viszont nem hagyhatta el a tranzitot. Az útlevelét viszont nem kapta vissza, csak egy másolatot, illetve egy igazolást, hogy a vízumot intézik. (szegész azóta is szenved emiatt, mert az útlevelünket nagyon sokszor ellenőrzik útközben is, és mindig belekötnek ebbe a papírba). Kevés kis alvás után reggel egy kis sétát tettünk, majd együtt ebédeltünk. A családokban általában úgy esznek, hogy egy nagy fém tálon van minden, amit készítettek, ez kerül az asztal közelére. Ez főleg rizs, hal, édes krumpli, káposzta, répa, és még pár zöldség, amit nem nagyon ismerek fel. Mindenki kap egy kanalat, és eszi ami éppen előtte van. A családnál volt egy lány, aki főzött, vigyázott a gyerekekre, velünk ebédelt és figyelte, hogy mindenki mindenből egyen. Kis részekre szelte a zöldségeket, és dobott mindenki elé. Ebéd után aludtunk egy kicsit, majd a gyerekekkel ismét sétálni indultunk. Este meglátogattuk Marját a reptéren, szegényen nagyon látszott, mennyire megviseli az egész. Chiara az egyik olasz önkéntes végül úgy döntött, ott marad vele, és tartja a lelket benne. Este vacsi (hasábkrumpli sültcsirke), beszélgetés.
Január 17. Kedd
Másnap reggel mindenki taxit fogott és elindult a nagykövetségére, hogy bejelentkezzen. Mivel magyar követség nincs, Boubával tartottat Marja „kiszabadítására”, de még mindig nem sikerült.
Mivel észt követség sincs, próbálkoztunk az osztrákoknál, hátha tudnak segíteni, de még csak be sem engedtek minket. A taxizás amúgy vicces dolog. Ha Bouba taxit akar fogni, mindig elküld minket, mert ha Toubab (fehér ember) van mellette, minden sokkal drágább, toubab áron van. Ez minden másra igaz. A konzulátusok után elmentünk megvenni az én sim-kártyámat is, na ez is érdekes történet, A francia lányok korábban intézték egy Orange-pontban, és 1000 CFA-ba került. Az utcán is lehetett simkártyát kapni, ám jóval drágább volt, ezért mi is kerestünk egy Orange boltot. Mire kitöltöttünk minden papírt, kiderült, hogy ugyanaz a kártya itt 2300 CFA, szóval toubab és toubab ár között is van különbség. A végén némi alkudás után az utcán szereztem egy kártyát 1000 CFA-ért, így már van szenegáli számom.
Ezután sokat sétáltunk a piacon, Franco gitárt szeretett volna venni, mert otthonról nem tudta elhozni. Minden sarkon csapódott hozzánk egy egy új barát. Általában nem beszélnek angolul, de néha azért lehet találni egykét embert, aki igen. Mindenki a telefonszámodat szeretné megszerezni, abban reménykedve, hogy elcsípnek egy fehér feleséget. Számot sosem, de e-mailcímet mindig adunk meg, nem akarunk nagyon udvariatlannak tűnni Hozzáteszem, mindenki kamu címet ad, vagy olyat amit ezer éve nem használ.
Érdekes beszélgetések zajlanak, néha nagyon örülök, hogy nem beszélek franciául.
Fél 4 körül indultunk „haza”, mert 5-kor el kellett indulnunk a hajóra. Gyors ebéd, összerámolás, majd egy terepjáróval irány a kikötő (terepjáró platón 4en, bent a maradék).
Ja, az kimaradt, hogy hogy is áll össze a csapat: Emilie és Lisa, két francia önkéntes, Chiara és Frcanco az olaszok, Marja az észt lány és én. No és persze Bouba, a mentorunk, aki szenegáli. Mindenki nagyon jó fej, nagyon szerencsések vagyunk – és ez minden beszélgetésnél előjön –, hogy ennyire jó csapatunk van. No és a nyelv. Mindenki beszél valamennyire angolul, rajtam és Marján kívül mindenki beszél franciául (7-ből 5-en), és szintén 5-en beszélünk olaszul, mégis minden beszélgetés franciául zajlik. Először kicsit zavart, aztán már kevésbé. Most kezd ráállni az agyam, és egyre többet értek meg (főleg az olasz miatt), és azért valamennyit fordítanak is. Az zavar, hogy az utcán nem értem meg az embereket, és nem tudok velük beszélgetni.
No, vissza a kikötőbe. Hát, az a tortúra, ami itt következett, az megint megér egy misét. Az útlevelünket legalább 8-szor ellenőrizték (szegény Marja aki állandóan magyarázkodhatott), két helyen szegény magyar útlevelembe is belekötöttek, merthogy ez nem is útlevél, mert csak az szerepel rajt szép nagy betűkkel, hogy ÚTLEVÉL, az nem, hogy passport.. No comment.
A hajóra feljutni olyan volt, mint egy repülőre. Check in, csomag leadás, security controll. A hajón mindenkinek volt lefoglalt ülése, és persze olyan hűtés, hogy 3 réteg ruhában és egy takaróval is fáztunk. Az út szép volt, delfinek kísértek minket egy darabon, fantasztikus volt. De nagyon hosszú. A tévén a szenegáli hírek mentek, és mit ad Isten, kedves miniszterelnökünk még itt is téma. Sokat nem értettem, de igazából nem is foglalkoztat. Örülök, hogy itt vagyok.
Folytatás az elmúlt két napról holnap, most irány vacsizni.
Otthon puszi mindenkinek!!
(bocs a hibákért, ismétlésekért, nem sok időm van átgondolni, mit is akarok írni)
Bár nagyon messzinek tűnik már az út, és rengeteg impulzus ér, megpróbálom összeszedni mi is történt eddig. Lisszabonba Prágán keresztül érkeztem (nem kellett átszállni, csak utasokat vettünk fel, és mentünk tovább – az út így majdnem 5 óra volt) 6 óra körül. Kicsit császkáltam a reptéren, aztán a kapuhoz mentem, hátha tényleg egy járattal repülünk a francia önkéntes lánnyal. Vele nem találkoztam, viszont egy brit lánnyal igen. Ő is önkéntes, hasonló szervezésben mint a mienk. Ami ledöbbentő volt, hogy 18 éves, és ez már a második projektje, korábban Argentínában volt 3 hónapot. Csak egy dolog járt a fejemben: és még tőlem kérdezik, hogy mit szólnak a szüleim, hogy Szenegálba megyek? Jó volt vele beszélgetni, mert gyorsabban ment az idő, és nem volt időm kattogni azon, hogy mi is lesz. Az úton nem mellettem ült, és amúgy is végigaludtam az egészet Dakarig. Hajnali 2 körül, értünk Dakarba. Leszállva a gépről első benyomás: a meleg szél, az óceánszag erős halszaggal vegyült. Ahogy leszálltunk, egy bő egyórás várakozás után pár doksit kellett kitöltenünk, aztán útlevél ellenőrzés, ujjlenyomat vétel, fénykép, pár kérdés után végre felvehettem a csomagom és irány ki. Elég sokkoló élmény volt kimenni a terminálból, mindenhol emberek lógtak egy párszáz méteres kordon mögött. Nagy nehezen megláttam Boubát és Eriket a kezükben a nevemmel. Átvették a cuccom majd engem is a kordonon, ott már ott volt Franco és Emilie, az egyik olasz és francia önkéntes. Taxi, majd be a városba. Dakar nagyon tetszett, még éjjel is elég nagy volt a forgalom. Az utak jó állapotban, aszfaltozottak, a kisebb utcák viszont homokkal borítottak, ahogyan a „járdák” is. Kecskék, szamarak a házak előtt, a Volvok és egyéb terepjárók mellett a lovaskocsi, elég kettős.
4 körül értünk a szállásunkra, Bouba testvéréhez. Egy szoba volt a 4 lánynak, illetve egy a fiúknak. Mint kiderült, Marja, az észt önkéntes kora este érkezett, de a reptéren tartották, merthogy nincs vízuma. Végül 2 nap után sikerült megoldani a problémát, addig viszont nem hagyhatta el a tranzitot. Az útlevelét viszont nem kapta vissza, csak egy másolatot, illetve egy igazolást, hogy a vízumot intézik. (szegész azóta is szenved emiatt, mert az útlevelünket nagyon sokszor ellenőrzik útközben is, és mindig belekötnek ebbe a papírba). Kevés kis alvás után reggel egy kis sétát tettünk, majd együtt ebédeltünk. A családokban általában úgy esznek, hogy egy nagy fém tálon van minden, amit készítettek, ez kerül az asztal közelére. Ez főleg rizs, hal, édes krumpli, káposzta, répa, és még pár zöldség, amit nem nagyon ismerek fel. Mindenki kap egy kanalat, és eszi ami éppen előtte van. A családnál volt egy lány, aki főzött, vigyázott a gyerekekre, velünk ebédelt és figyelte, hogy mindenki mindenből egyen. Kis részekre szelte a zöldségeket, és dobott mindenki elé. Ebéd után aludtunk egy kicsit, majd a gyerekekkel ismét sétálni indultunk. Este meglátogattuk Marját a reptéren, szegényen nagyon látszott, mennyire megviseli az egész. Chiara az egyik olasz önkéntes végül úgy döntött, ott marad vele, és tartja a lelket benne. Este vacsi (hasábkrumpli sültcsirke), beszélgetés.
Január 17. Kedd
Másnap reggel mindenki taxit fogott és elindult a nagykövetségére, hogy bejelentkezzen. Mivel magyar követség nincs, Boubával tartottat Marja „kiszabadítására”, de még mindig nem sikerült.
Mivel észt követség sincs, próbálkoztunk az osztrákoknál, hátha tudnak segíteni, de még csak be sem engedtek minket. A taxizás amúgy vicces dolog. Ha Bouba taxit akar fogni, mindig elküld minket, mert ha Toubab (fehér ember) van mellette, minden sokkal drágább, toubab áron van. Ez minden másra igaz. A konzulátusok után elmentünk megvenni az én sim-kártyámat is, na ez is érdekes történet, A francia lányok korábban intézték egy Orange-pontban, és 1000 CFA-ba került. Az utcán is lehetett simkártyát kapni, ám jóval drágább volt, ezért mi is kerestünk egy Orange boltot. Mire kitöltöttünk minden papírt, kiderült, hogy ugyanaz a kártya itt 2300 CFA, szóval toubab és toubab ár között is van különbség. A végén némi alkudás után az utcán szereztem egy kártyát 1000 CFA-ért, így már van szenegáli számom.
Ezután sokat sétáltunk a piacon, Franco gitárt szeretett volna venni, mert otthonról nem tudta elhozni. Minden sarkon csapódott hozzánk egy egy új barát. Általában nem beszélnek angolul, de néha azért lehet találni egykét embert, aki igen. Mindenki a telefonszámodat szeretné megszerezni, abban reménykedve, hogy elcsípnek egy fehér feleséget. Számot sosem, de e-mailcímet mindig adunk meg, nem akarunk nagyon udvariatlannak tűnni Hozzáteszem, mindenki kamu címet ad, vagy olyat amit ezer éve nem használ.
Érdekes beszélgetések zajlanak, néha nagyon örülök, hogy nem beszélek franciául.
Fél 4 körül indultunk „haza”, mert 5-kor el kellett indulnunk a hajóra. Gyors ebéd, összerámolás, majd egy terepjáróval irány a kikötő (terepjáró platón 4en, bent a maradék).
Ja, az kimaradt, hogy hogy is áll össze a csapat: Emilie és Lisa, két francia önkéntes, Chiara és Frcanco az olaszok, Marja az észt lány és én. No és persze Bouba, a mentorunk, aki szenegáli. Mindenki nagyon jó fej, nagyon szerencsések vagyunk – és ez minden beszélgetésnél előjön –, hogy ennyire jó csapatunk van. No és a nyelv. Mindenki beszél valamennyire angolul, rajtam és Marján kívül mindenki beszél franciául (7-ből 5-en), és szintén 5-en beszélünk olaszul, mégis minden beszélgetés franciául zajlik. Először kicsit zavart, aztán már kevésbé. Most kezd ráállni az agyam, és egyre többet értek meg (főleg az olasz miatt), és azért valamennyit fordítanak is. Az zavar, hogy az utcán nem értem meg az embereket, és nem tudok velük beszélgetni.
No, vissza a kikötőbe. Hát, az a tortúra, ami itt következett, az megint megér egy misét. Az útlevelünket legalább 8-szor ellenőrizték (szegény Marja aki állandóan magyarázkodhatott), két helyen szegény magyar útlevelembe is belekötöttek, merthogy ez nem is útlevél, mert csak az szerepel rajt szép nagy betűkkel, hogy ÚTLEVÉL, az nem, hogy passport.. No comment.
A hajóra feljutni olyan volt, mint egy repülőre. Check in, csomag leadás, security controll. A hajón mindenkinek volt lefoglalt ülése, és persze olyan hűtés, hogy 3 réteg ruhában és egy takaróval is fáztunk. Az út szép volt, delfinek kísértek minket egy darabon, fantasztikus volt. De nagyon hosszú. A tévén a szenegáli hírek mentek, és mit ad Isten, kedves miniszterelnökünk még itt is téma. Sokat nem értettem, de igazából nem is foglalkoztat. Örülök, hogy itt vagyok.
Folytatás az elmúlt két napról holnap, most irány vacsizni.
Otthon puszi mindenkinek!!
(bocs a hibákért, ismétlésekért, nem sok időm van átgondolni, mit is akarok írni)
2012. január 14., szombat
Viszlát...és kösz a halakat!
Hát, ez a nap is eljött, lassan indulás:)
Az első bejegyzést tekinthetnénk könnyes búcsúnak, de inkább egy gyors próba, hogy hogy is működik ez a blog dolog.
Még itthon, a nappali ablakból a tegnap éjjel esett havat lesem, éppen csak világosodik. Én már túl az utolsó itthoni fürdésen, a többiek (ahogy anyukám hívja őket: a gyerekek) még az emeleten alszanak. Az utolsó éjszakámat nem kellett, hogy egyedül töltsem, mert Zsi, Bubo és Márk itt aludtak velem. Egy élmény volt, de tényleg. Beszélgettünk mindenféléről, bábelhalról, a legrövidebb viccről, sorozatokról, a csíkos lovakról... Nagyon jó volt nem egyedül aludni, és így legalább nem kellett belegondolnom, hogy ma indulás. A csomagom nagyjából kész, no persze még tuti kerül bele egy csomó minden, mert az a fajta vagyok, aki mindig addig pakol, ameddig még van hely. Indulás 9-kor, így lassan felkeltem a többieket is. Reggelire bundáskenyér lesz :)
Budapestről 14.35-kor indul a gépem, Dakarba hajnali 2 körül érek. Onnan tovább komppal, Sedhiouba kedd délután érkezünk. Persze majd mindenről beszámolok....
Az első bejegyzést tekinthetnénk könnyes búcsúnak, de inkább egy gyors próba, hogy hogy is működik ez a blog dolog.
Még itthon, a nappali ablakból a tegnap éjjel esett havat lesem, éppen csak világosodik. Én már túl az utolsó itthoni fürdésen, a többiek (ahogy anyukám hívja őket: a gyerekek) még az emeleten alszanak. Az utolsó éjszakámat nem kellett, hogy egyedül töltsem, mert Zsi, Bubo és Márk itt aludtak velem. Egy élmény volt, de tényleg. Beszélgettünk mindenféléről, bábelhalról, a legrövidebb viccről, sorozatokról, a csíkos lovakról... Nagyon jó volt nem egyedül aludni, és így legalább nem kellett belegondolnom, hogy ma indulás. A csomagom nagyjából kész, no persze még tuti kerül bele egy csomó minden, mert az a fajta vagyok, aki mindig addig pakol, ameddig még van hely. Indulás 9-kor, így lassan felkeltem a többieket is. Reggelire bundáskenyér lesz :)
Budapestről 14.35-kor indul a gépem, Dakarba hajnali 2 körül érek. Onnan tovább komppal, Sedhiouba kedd délután érkezünk. Persze majd mindenről beszámolok....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)