2012. január 21. szombat
Szombat este van, és végre ma délután tudtunk egy kicsit pihenni. Nemrég ébredtem fel arra, hogy a mellettem levő „teremben” (nem közvetlen mellettem, mert az a tyúkol :)) rengeteg gyerek ül a földön. A lányok kendőben, egy idősebb férfi van velük, ritmusosan ismétlik amit ő mond, amolyan iskola féle ez. Arab írás a táblán, imákat, dalokat kántálnak. Már legalább másfél órája tart az óra, nagyon kis türelmesek..
A tegnapi nap (péntek) a türelemről szólt, legalábbis nekem. Reggel a tréningünk folytatódott volna, ezért aránylag korán mentünk be az irodába. Mivel Franco elég csúnya kötőhártya-gyulladással ébredt (ki sem tudta nyitni az egyik szemét), így irány az orvos és a gyógyszertár, mi pedig jobb dolgunk nem lévén az irodában netezgettünk. (A vizitdíj 1000 CFA volt, a gyógyszerért, ha jól emlékszem 2500-at fizetett.)
Hivatalosak voltunk egy helyi fesztiválra, ami 9-kor kezdődött, csodálkoztunk is, hogy fél 11-kor miért nem indulunk még el. 11-körül értünk oda, és mi voltunk az elsők!! A szervezők is még csak az előkészületeknél tartottak. A program egy konferencia-szerűséggel indult. A kultúra fontossága volt a téma, de mivel csak franciául és mandingul beszéltek, így semmit nem értettem. Hideg is volt, és nem is éreztem annyira jól magam, így ez az itt töltött 2 óra nagyon lassan telt el. A helyi tv meginterjúvolt minket, és persze elég erős figyelmet kapunk toubabként. Volt egy pasas, aki egyszer csak odalépett hozzám, és közölte, hogy csak azért jött, hogy elmondja, szerelmes belém. No erre mit lehet mondani…
Este egy koncertre voltunk hivatalosak. Illedelmes európaiként odaértünk a kezdő időpontra, ami este 10 volt. A helyszínen akkor kezdték el a színpadot állítani, lepakolni a hangosítást, a lámpákat, székeket. Nem kapkodták el. Mivel nagyon hideg volt, és éjfélkor még mindig nem kezdődött a program, hazaindultunk. Nem is beszélve arról, hogy itt is a toubab hatásnak voltunk kitéve, folyamatosan körülvettek minket, és ez egy idő után már nagyon fárasztó.
Ma folytatódott a tréningünk, és kezdjük megszokni a helyi idő-fogalmat is. Ha Bouba 10 órái kezdést mond, tudjuk, hogy 11-nél előbb még csak oda sem fog érni. Így van egy kis időnk netezni, ami éppen arra elég, hogy életjelet adjunk, kicsit skypoljunk, stb. A tréning amúgy egész jó lenne, ha egy kicsit jobban átgondolták volna. Sokat játszunk, szituációs gyakorlatokat csinálunk konfliktus kezelésre, kommunikációra. Ma írnunk kellett egy levelet magunknak, hogy mik az első benyomásaink, ezt a fél év végén kapjuk majd vissza.
A tréning után a fesztiválra mentünk, ami nagyon tetszett, rengeteg tánccsoport volt, és túl vagyunk az első „áldozat-bemutatáson” is. Emiliet nagyon rosszul érintette, ahogy végignézte, hogy végeznek ki egy tyúkot, nem éppen a leghumánusabb módon. Miután félig átvágták a nyakát, körbeállták, táncoltak, énekeltek, és hagyták, hogy „fusson” amerre szeretne. Néha meglökték, néha belerúgtak egy kicsit, majd elkezdték megkopasztani. Ez volt a pillanat, amikor Milie nem bírta tovább, így gyorsan kikászálódtunk a tömegből, és próbáltunk életet lehelni bele. Látszott, hogy nagyon mélyen érinti, főleg azért, mert otthon háziállatként van egy tyúkja, és ez így még sokkolóbb volt. Egész hazáig remegett és sírt, és azt mondta, örökre megjegyzi ezt a napot, és soha életében nem eszik többet húst.
Amúgy mindenki jól van, csak nagyon fáradtak vagyunk, és ennek hatására jönnek a betegségek. Chiara megfázott, Franco a szemével szenved, én pedig elég csúnyán köhögök, a torkom is fáj, és szerintem lassan lázam is lesz. Ha ez így marad, hétfőn irány a doki. Nem a legjobb kezdet...
Legközelebb mesélek kicsit többet a családról, főleg a gyerekekről, az értékekről…
Addig is puszi, és írjatok, miujs otthon!
