Január 16. Hétfő
Bár nagyon messzinek tűnik már az út, és rengeteg impulzus ér, megpróbálom összeszedni mi is történt eddig. Lisszabonba Prágán keresztül érkeztem (nem kellett átszállni, csak utasokat vettünk fel, és mentünk tovább – az út így majdnem 5 óra volt) 6 óra körül. Kicsit császkáltam a reptéren, aztán a kapuhoz mentem, hátha tényleg egy járattal repülünk a francia önkéntes lánnyal. Vele nem találkoztam, viszont egy brit lánnyal igen. Ő is önkéntes, hasonló szervezésben mint a mienk. Ami ledöbbentő volt, hogy 18 éves, és ez már a második projektje, korábban Argentínában volt 3 hónapot. Csak egy dolog járt a fejemben: és még tőlem kérdezik, hogy mit szólnak a szüleim, hogy Szenegálba megyek? Jó volt vele beszélgetni, mert gyorsabban ment az idő, és nem volt időm kattogni azon, hogy mi is lesz. Az úton nem mellettem ült, és amúgy is végigaludtam az egészet Dakarig. Hajnali 2 körül, értünk Dakarba. Leszállva a gépről első benyomás: a meleg szél, az óceánszag erős halszaggal vegyült. Ahogy leszálltunk, egy bő egyórás várakozás után pár doksit kellett kitöltenünk, aztán útlevél ellenőrzés, ujjlenyomat vétel, fénykép, pár kérdés után végre felvehettem a csomagom és irány ki. Elég sokkoló élmény volt kimenni a terminálból, mindenhol emberek lógtak egy párszáz méteres kordon mögött. Nagy nehezen megláttam Boubát és Eriket a kezükben a nevemmel. Átvették a cuccom majd engem is a kordonon, ott már ott volt Franco és Emilie, az egyik olasz és francia önkéntes. Taxi, majd be a városba. Dakar nagyon tetszett, még éjjel is elég nagy volt a forgalom. Az utak jó állapotban, aszfaltozottak, a kisebb utcák viszont homokkal borítottak, ahogyan a „járdák” is. Kecskék, szamarak a házak előtt, a Volvok és egyéb terepjárók mellett a lovaskocsi, elég kettős.
4 körül értünk a szállásunkra, Bouba testvéréhez. Egy szoba volt a 4 lánynak, illetve egy a fiúknak. Mint kiderült, Marja, az észt önkéntes kora este érkezett, de a reptéren tartották, merthogy nincs vízuma. Végül 2 nap után sikerült megoldani a problémát, addig viszont nem hagyhatta el a tranzitot. Az útlevelét viszont nem kapta vissza, csak egy másolatot, illetve egy igazolást, hogy a vízumot intézik. (szegész azóta is szenved emiatt, mert az útlevelünket nagyon sokszor ellenőrzik útközben is, és mindig belekötnek ebbe a papírba). Kevés kis alvás után reggel egy kis sétát tettünk, majd együtt ebédeltünk. A családokban általában úgy esznek, hogy egy nagy fém tálon van minden, amit készítettek, ez kerül az asztal közelére. Ez főleg rizs, hal, édes krumpli, káposzta, répa, és még pár zöldség, amit nem nagyon ismerek fel. Mindenki kap egy kanalat, és eszi ami éppen előtte van. A családnál volt egy lány, aki főzött, vigyázott a gyerekekre, velünk ebédelt és figyelte, hogy mindenki mindenből egyen. Kis részekre szelte a zöldségeket, és dobott mindenki elé. Ebéd után aludtunk egy kicsit, majd a gyerekekkel ismét sétálni indultunk. Este meglátogattuk Marját a reptéren, szegényen nagyon látszott, mennyire megviseli az egész. Chiara az egyik olasz önkéntes végül úgy döntött, ott marad vele, és tartja a lelket benne. Este vacsi (hasábkrumpli sültcsirke), beszélgetés.
Január 17. Kedd
Másnap reggel mindenki taxit fogott és elindult a nagykövetségére, hogy bejelentkezzen. Mivel magyar követség nincs, Boubával tartottat Marja „kiszabadítására”, de még mindig nem sikerült.
Mivel észt követség sincs, próbálkoztunk az osztrákoknál, hátha tudnak segíteni, de még csak be sem engedtek minket. A taxizás amúgy vicces dolog. Ha Bouba taxit akar fogni, mindig elküld minket, mert ha Toubab (fehér ember) van mellette, minden sokkal drágább, toubab áron van. Ez minden másra igaz. A konzulátusok után elmentünk megvenni az én sim-kártyámat is, na ez is érdekes történet, A francia lányok korábban intézték egy Orange-pontban, és 1000 CFA-ba került. Az utcán is lehetett simkártyát kapni, ám jóval drágább volt, ezért mi is kerestünk egy Orange boltot. Mire kitöltöttünk minden papírt, kiderült, hogy ugyanaz a kártya itt 2300 CFA, szóval toubab és toubab ár között is van különbség. A végén némi alkudás után az utcán szereztem egy kártyát 1000 CFA-ért, így már van szenegáli számom.
Ezután sokat sétáltunk a piacon, Franco gitárt szeretett volna venni, mert otthonról nem tudta elhozni. Minden sarkon csapódott hozzánk egy egy új barát. Általában nem beszélnek angolul, de néha azért lehet találni egykét embert, aki igen. Mindenki a telefonszámodat szeretné megszerezni, abban reménykedve, hogy elcsípnek egy fehér feleséget. Számot sosem, de e-mailcímet mindig adunk meg, nem akarunk nagyon udvariatlannak tűnni Hozzáteszem, mindenki kamu címet ad, vagy olyat amit ezer éve nem használ.
Érdekes beszélgetések zajlanak, néha nagyon örülök, hogy nem beszélek franciául.
Fél 4 körül indultunk „haza”, mert 5-kor el kellett indulnunk a hajóra. Gyors ebéd, összerámolás, majd egy terepjáróval irány a kikötő (terepjáró platón 4en, bent a maradék).
Ja, az kimaradt, hogy hogy is áll össze a csapat: Emilie és Lisa, két francia önkéntes, Chiara és Frcanco az olaszok, Marja az észt lány és én. No és persze Bouba, a mentorunk, aki szenegáli. Mindenki nagyon jó fej, nagyon szerencsések vagyunk – és ez minden beszélgetésnél előjön –, hogy ennyire jó csapatunk van. No és a nyelv. Mindenki beszél valamennyire angolul, rajtam és Marján kívül mindenki beszél franciául (7-ből 5-en), és szintén 5-en beszélünk olaszul, mégis minden beszélgetés franciául zajlik. Először kicsit zavart, aztán már kevésbé. Most kezd ráállni az agyam, és egyre többet értek meg (főleg az olasz miatt), és azért valamennyit fordítanak is. Az zavar, hogy az utcán nem értem meg az embereket, és nem tudok velük beszélgetni.
No, vissza a kikötőbe. Hát, az a tortúra, ami itt következett, az megint megér egy misét. Az útlevelünket legalább 8-szor ellenőrizték (szegény Marja aki állandóan magyarázkodhatott), két helyen szegény magyar útlevelembe is belekötöttek, merthogy ez nem is útlevél, mert csak az szerepel rajt szép nagy betűkkel, hogy ÚTLEVÉL, az nem, hogy passport.. No comment.
A hajóra feljutni olyan volt, mint egy repülőre. Check in, csomag leadás, security controll. A hajón mindenkinek volt lefoglalt ülése, és persze olyan hűtés, hogy 3 réteg ruhában és egy takaróval is fáztunk. Az út szép volt, delfinek kísértek minket egy darabon, fantasztikus volt. De nagyon hosszú. A tévén a szenegáli hírek mentek, és mit ad Isten, kedves miniszterelnökünk még itt is téma. Sokat nem értettem, de igazából nem is foglalkoztat. Örülök, hogy itt vagyok.
Folytatás az elmúlt két napról holnap, most irány vacsizni.
Otthon puszi mindenkinek!!
(bocs a hibákért, ismétlésekért, nem sok időm van átgondolni, mit is akarok írni)
