Élet és halál között

A tegnapi napot a szülészeten töltöttem. Egyedül voltam önkéntes, mert Milie egy másik osztályon volt, így a kommunikáció nehézkesebb volt, mint általában. A minimális francia nyelvtudásomat a mandinkával vegyítettem, hogy megértessem magam.

Nehézkesen indult a nap. Mikor beértem, a szülőszobában két anyuka feküdt az asztalon. Ahogy beljebb mentem, örömmel nyugtáztam, hogy két baba van, és mindkettő él. Az első teremben, ahol a nővérek szoktak lenni, senki nem volt, így körbenéztem, vajon merre járhatnak. Vizit volt, amióta itt vagyok, először tapasztaltam, hogy egy doktor is részt vett rajta. Ami a fejemben egy hatalmas kérdőjel, hogy miért van szükség egy viziten 7 nővérre és egy doktorra, és miért nincs a nővérszobában és a szülőszobában senki, amikor van két kismama, aki frissen szült, és kettő, aki vajúdik? Miért áll ott karba tett kézzel az összes, ha lenne mit csinálni máshol? 

Kicsit később behoztak egy kismamát. Nem volt jó állapotban, alig tudtuk felsegíteni az asztalra. Erősen vérzett már akkor is amikor megérkezett, ami egyre rosszabb lett. Amikor magánál volt, látszott, hogy nagy fájdalmai vannak. Többször próbáltak neki infúziót bekötni, de még a vénát is nehezen találták. Felgyorsultak az események, sokat nem is lehetett várni a szüléssel, mert elég kritikus volt az anyuka állapota. 3-4 nővér volt benn, végig mandinkául kiabáltak az anyukával, néha felpofozták, hogy térjen magához. Megszületett a baba, de sajnos nem élt. Most először voltam bent olyan szülésen, ahol halva született a baba. Ez itt egyáltalán nem ritkaság, majdnem minden második szülésnél ez a helyzet sajnos. Próbáltam koncentrálni, az anyukával törődni, ahogy a többiek is, mert még mindig nem volt jól, de nem ment. Ki kellett mennem levegőzni. Láttam a kis élettelen testet, és végig arra gondoltam, hogy a francba is, miért nem próbálják újraéleszteni? Miért kezelik itt az életet ennyire másként?? Visszamentem. A földön legalább fél liter vér. A halott baba átkerült a másik asztalra, ahol a másik szülő kismama élő babája feküdt. (!!!) (Merthogy bent 20 cm-re a szenvedő nőtől volt egy másik anyuka, aki az ikrei közül az egyiket korábban megszülte, és várt, hogy túl legyen a másikon). 

Két nővér szinte szó szerint birkózott a félhalott anyukával, hogy kivegyék a placentát. Ahogy oldalra fordult, újabb adag vér ömlött a padlóra.. Ennyi vért életemben nem láttam.  :(

Kimentem, hogy keressek valakit, aki beszél angolul. Nem értettem, miért nem kap vért? A válasz egyszerű volt: nincs. Egy 15 ezres várost és a körzet falvait ellátó kórházban nincs vér?? Nem értettem. Megkérdeztem, én tudok-e vért adni, mire nagyban bólogattak, és az egyik nővér gyorsan karon is fogott, és irány egy gyors vizsgálat. Lázat, vérnyomást mértek, no meg a súlyom, és egy kis cetli adtak, amivel a laborba mehettem. 

Két hölgy dolgozott ott, a fő feladatuk a behozott vérminták elemzése, de a véletlenül odatévedő véradóktól és ők veszik le a vért. Leültettek, és kérdezték, mit szeretnék inni véradás után. Mondtam, hogy mindegy, most ez nem annyira lényeg, csak pörögjenek az események. Hát, ez az ami itt nem megy. 20 percet ültem egy helyben, nem tudva, hogy mire is várok. Angolul próbáltam kérdezgetni Marie-t, az egyik laboránst, hogy miért is várok. Utána nézett, és kiderült, hogy valakit el kellett volna, hogy küldjenek a boltba egy üdítőért (amíg az nincs, nem kezdhetem meg a véradást), de aki ezért felelt volna, elfelejtett elmenni... Pár perc múlva hoztak egy üdítőt, így végre levehették a vért. Amíg megvizsgálták (szerológia és társai), vártam, mert egy kicsit szédültem. Amikor az elmúlt, és az eredmények is jók megvoltak, megkaptam a vért, és átvittem a szülészetre. Furcsa érzés volt, a saját véremet "szállítani" egy műanyag tálkán. 

És nagyon megható, mikor láttam, hogy hova is kerül. Nem sok esetben történik ez meg Magyarországon, hogy ha vért adsz, látod, hogy ki kapja meg. Jó érzés volt, hogy tudtam segíteni. Otthon nem adhatok vért, mert nem vagyok 50 kg, és itt is csak azért vették le, mert nagyon szükség volt rá. 

Otthon végig azon gondolkoztam, hogy mi az oka, hogy itt szinte senki nem ad vért?? Tudunk-e valamit tenni??? Ez lesz egy másik projektem...

Ma bent voltam a kórházban. Az anyuka él. Jobban van, de még pár napig bent kell maradnia.
 

Ziguinchor, Oussouye, Cap Skirring - part 1.

Sajnos még most is lemaradásban vagyok, így a kimaradt részekért elnézést, majd pótolom :)

Múlt hétvégén elutaztunk. Nem túl messzire, és nem is túl sok időre, de nagyon nagyon ránk fért.

Pénteken kora reggel indultunk az itteni garásztelepről. Szerencsére a mentorunkkal együtt hatan vagyunk, ami azért előnyös, mert ezek az "taxik" akkor indulnak el, amikor megtelnek. Így mi azonnal tudtunk indulni, az út Ziguinchorig 4 óra volt. Nagy része olyan állapotban, mint a Diszel-Tóti átkötő (akinek ez nem mond semmit, háát, elég kátyús). 

Ziguinchor Sédhiouhoz képest igazi nagyváros, aszfaltozott utak, néhol járda is, és tiszta pezsgő az egész. A piac jóval nagyobb, mint az itteni, és tényleg minden kapható. 

Nagyon meleg volt, így sokat nem időztünk, indultunk ebédelni egy helyi francia kulturális intézetbe. Fantasztikus hely volt. Rengeteg terem, kiállítás, könyvtár, és az egész épület tele volt energiával. 

Innen elindultunk Oussouye-ba. Ez Bouba szülőfaluja, és az itteni pálma-bor fesztiválra voltunk hivatalosak. A falu katolikus, tiszta, rendezett, mindenhol járda. Mivel közelebb van az óceánhoz, jobban hozzá vannak szokva a fehérek jelenlétéhez, így nem üvöltözték minden házból, hogy "toubab, toubab". Felüdülés volt az agynak, de a testnek is. A levegő friss volt, az óceán felől kellemes szél fújt, ami nagyon jót tett nekem. Végre abbahagytam a köhögést, és megnyugodtam, hogy a sédhiou-i állapotom nem állandó volt. Bouba családjánál volt a szállásunk, angol wc, zuhanyzó, kényelmes ágy, kell ennél több!?!? 

200 km-t utaztunk, és egy más világba értünk. Ahol a nap végén nem voltunk tetőtől talpig piszkosak, ahol reggelire répa és paradicsom is volt, ahol volt kert, friss banánnal, naranccsal...Este elindultunk a fesztiválra, ahova 200 cfa volt a belépő (ez 100 ft kb, igazán megfizethető). Arra már nem nagyon emlékszem milyen előadások voltak, de arra igen, hogy egyik percről a másikra egy varázslatba kerültünk. Idősebb jól öltözött kalapos nők álltak fel, és kezdtek el táncolni. Egyre többen álltak be, mindenki mezítláb, körben állva, felváltva a kör közepére mentek, és mindenki megmutatta mit tud. A ritmust sem tudtuk követni, nemhogy a mozgást. Hatalmas megfigyelést tettünk. Az itteni nők feneke teljesen más irányban mozog tánc közben mint a mienk. Azt sem értettük, hogy képesek ilyen mozdulatokra, tátott szájjal néztük csak, hogy mennyi energia van az 50-60 éves nőkben is. A tánc legalább másfél órán át tartott, és senki nem tűnt fáradtnak a végén, sőőőt, az animátor több próbát is tett, hogy leállítsa őket, sikertelenül. Amikor vége lett, mi is elindultunk, mert nagyon vártuk a másnapot: irány az óceán!

Sztori folytatása (óceán, szentjánosbogarak, afrikai mise, stb..) jövő héten, addig is mindenkinek jó hétvégét!! :)

Nekünk irány a medence, a kicsiny kis Európánk.

Ziguinchor, Oussouye, Cap Skirring - part 2.

Másnap (szombaton) későn keltünk. Mindenki nagyon jól aludt, kényelmes volt az ágyunk, nem a kölkök kiabálására ébredtünk, mint otthon. A reggelinél még így is kicsit kómásak voltunk, így nehezebben ment a kommunikáció, mint általában. Chiarának csodás ötlete támadt: mindenki beszéljen a saját nyelvén. Nagyon jól sült el! Végre beszélhettem egy kicsit magyarul, és mindenkit feldobott a bábeli zűrzavar. Összepakoltunk, fogtunk egy buszt, és elindultunk Cap Skirringbe.

Cap Skirring igazi toubab hely, ami teljes mértékben a turizmusra alapoz. Rengeteg étterem, hotel, kis bolt, és végtelen, fehér homokos strand. No és az óceán! Nem kerestünk strandot, az első helyen, ahol lehetett megmártóztunk. A víz kellemes volt, egész jó kis hullámokkal, ezerrel sütött a nap, ennél több nem is kellett!! Egész nap pancsoltunk, sétáltunk a parton, kagylót gyűjtöttünk, pihentünk. Jó volt. Este mentünk haza csak, aztán irány a fesztivál, este az első bulink (afrikai salsa, hmmmm :)).

 

Másnap reggel aránylag időben keltünk, hogy elmenjünk a misére. Oussouye katolikus falu, és mivel ünnep volt, rengetegen voltak a misén. Az a légkör, ami ott fogadott minket, minden várakozásunkat felülmúlta. Feltűnt, hogy a többség ugyanabból az anyagból varrott ruhát visel, ez amolyan vasárnapi ruha itt. A mise alatt rengeteget énekeltek, táncoltak, a kórus fantasztikus volt, ahogy a pap is.

 Többször sírtam el magam, pedig aki ismer, tudja, hogy általában a frász tör rám, ha egy templomba lépek. Nem beszélve az otthoni misékről. Itt, ebben a különös világban ez nagyon megérintett. Szerintem néha a Séhdiou-i misére is elmegyek...

Később mindenki átment a fesztiválra, ahol az ének és a tánc folytatódott. A pap ugyanúgy beállt a kör közepére, mint bárki más. A műsorok igen változatosak voltak a délután folyamán, a playback rap számtól (valami hatalmas sztár volt itt a fiú, aki "énekelt"), a tradicionális táncokig.

Esténként a fesztiváltól hazafele vezető úton egy rét mellett sétáltunk el. Valami hihetetlen volt. Az egész rét pulzált, telis-tele volt szentjános-bogarakkal. Sosem láttam ilyet. Olyan volt, mint a csillagos ég, vagy még annál is szebb, pedig az itteni égboltot nehéz felülmúlni.
Minden este kiülök egy kicsit, és nézem a csillagokat. Mivel itt nincs fényszennyezés, ahogy sokszor áram sem, gyönyörű látvány. Olyan az egész, mint egy augusztusi meleg nyári este, mikor a hintaágyunkból sasolom a hullócsillagokat. Sokszor álmodok is velük, csillagképekkel, hullócsillagokkal. Mert végre már álmodok itt is, és nem csak ébren....

No és Cap Skirring hatása: amíg itt vagyok, mindenképp meg akarok tanulni szörfözni. :) Majd meglássuk... :)

Ikrek születtek

Az első szülés, és rögtön kettő. Két aprócska kislány, 1500 és 1600 grammosak. Az anyuka 35 éves, 7 eddigi szülése közül 3 esetben halva született a baba (ezek itt elég átlagos számok).
Amikor beértünk a kórházba, az anyuka akkor érkezett a folyó túl oldaláról, ami egy bő órás út csónakkal. Csak mandinkául beszélt, ami még jobban megnehezítette a kommunikációt. Leültették, felvették az adatait. A szülési kis-könyvét nézve sokkoló adatokat láttunk. A terhesség kezdete óta 4 kilót fogyott (!!!), így most 51 kg-os volt, beteges kinézetű, nagyon törékeny testalkatú hölgy. A szülés hamar megkezdődött, az események felgyorsultak, csak kapkodtuk a fejünket. Egy fekete zsákkal takartak le egy ágyat, arra feküdt fel a kismama. Szóltak neki, hogy vetkőzzön le, és adja oda a szoknyáját. Nem nagyon értettük, de aztán a tolmácsolás után kiderült, ebbe kerül majd az újszülött baba (higénia???). A vajúdás nem tartott sokáig, de embertelen volt! Egyedül hagyták meztelenül, senki nem kérdezte meg egyszer sem, hogy van, sem azt, hogy kér-e bármit. Elővettem a mandinka jegyzeteim, hogy megkérdezzem, kér-e inni, bólogatott. Nagy nehezen kerítettünk egy poharat, merthogy az sem volt, és öntöttünk neki a vizünkből. Szereztünk egy darab rongyot is, azzal törölgettük a homlokát, simogattuk a hasát, bólogatott, hogy köszöni... Közben az ott dolgozók ki be mászkáltak, férfiak nők vegyesen, nevetgéltek, telefonáltak, néha ránéztek. Orvos nem volt sehol, csak nővérkék és talán egy szülésznő. Aztán beindult a szülés. A kismama egy hang nélkül bírta a megpróbáltatást, és pár perc múlva agy aprócska kislány született meg. Én nagyon csodálkoztam, hogy miért ilyen kicsi?? Ekkor mondta a szülésznő, úgy néz ki, van még egy baba. Merthogy ezt nem tudták előre. Nem volt pénzük ultrahangra. Az anyukán már az első baba után is látszott, hogy megviselte, és még hátravolt egy... Mivel az első baba betakarásához a szoknyát használták, amiben az anyuka jött, és a másodikra senki nem volt felkészülve, gyorsan kivették az első babát, és otthagyták az asztalon...  Jött a második. Nem sírt fel. Előkaptak egy maszkot, elkezdték lélegeztetni, dörzsölni, a lábánál fogva lógatni és paskolni. Megállt az idő. Hála Istennek, az aprócska lány lélegzett! Mindenki kapkodott, egy oxigénmaszkot kerestek, ami nem működött, egy lámpával akarták a kicsiket megvilágítani, de az sem volt jó. Közben úgy tűnt, az anyukáról mindenki megfeledkezett. Ott feküdt kiszolgáltatottan, meztelenül, egy fém tállal a gerince alatt. Szólt, hogy fázik, mire kértem valamit, hogy letakarhassam. Csodák csodája, visszakaptam a már kétszer felhasznált, véres, nedves szoknyát, hogy ezzel le tudom takarni. NO KOMMENT!!! Nem emberhez méltó, ami itt zajlik!! Persze inkubátor nincs, ezt helyettesítve a két kicsit a kimerült anyukára rakták, hogy a teste melegével tartsa őket is melegen. Kicsivel később átvittük őket egy szobába, ahol végre pihenhettek.

A következő szülést kihagytuk. A baba egy hete halott volt az anyuka pocakában, aki rezzenéstelen arccal vette ezt tudomásul. Már a negyedik halva szülése volt ez...

Ma megnéztük az ikreket. A két kicsi jól van. Szerencsére az anyuka is.
Ha orvosi tudással nem is, egy kis emberi látásmóddal, hozzáállással, kézfogással, törődéssel tudunk segíteni, és fogunk is!!

Kezdődik :)

Túl vagyunk az első munkanapokon, kezd kialakulni a heti beosztásunk, és egyre jobban belerázódunk az itteni életbe, a szokásokba, és a napi ritmusba.

Az EVS szabályai alapján heti 5 napot kell dolgoznunk, napi hat órát. Tevékenységünk során nem helyettesíthetjük főállású alkalmazott munkáját, de segíthetünk már meglévő projekteket, vagy akár újat is kitalálhatunk. A fogadó szervezetünk és a mentorunk elég rugalmas a projektjeinkkel kapcsolatban, így elég nagy a szabadságunk a választás terén. Már mindenkinek körvonalazódik, hogy a helyi viszonyokat figyelembe véve mit is tud/szeretne csinálni. Heti háromszor van mandinka óránk, egy alkalom 2 óra hosszú. Tanárnőnk Fatoubintou Massaly (igen, róla kaptam a nevem:)), aki angolul nem tud, így nekem ez egyben franciaóra is. Az órákat én nagyon élvezem, annak ellenére, hogy a tempója szenegáli, a mottó talán az lehetne, hogy nem kell semmit elsietni! Napközben, amikor van egy kis időm, a franciakönyvem is előveszem néha, ám ez az elmúlt napokban nem nagyon fordult elő. A többi időt a projektjeinkre fordítjuk, mindenki a maga által elkészített beosztása alapján.

Túl vagyunk az első szabadnapokon is, és nem kell mondanom, hogy alig várjuk a következőt.
A szombati napot a helyi szállodában töltöttük, ahol a „belépő” egy ital elfogyasztása volt. Ezért cserébe egész nap használhattuk a medencét, kényelmes napozóágyat, törölközőt kaptunk. Hatalmas öröm volt, hogy volt WC, ééééés tükör is!! Ilyen hülye kis dolgoknak is mennyire tudunk örülni, hihetetlen! :) Mivel nem ebédeltünk otthon, anyukánk szendvicset készített nekünk: saláta, sültkrumpli, paradicsom és sülthús bagettbe töltve (a szenegáli gyros). Az egész nap hihetetlen nyugiban telt, és a nap végére végre lett egy kis színünk is.
Vasárnapra azt terveztük, hogy kora délután elmegyünk a Casamance partján lévő „strandra”, ami kb 8-10 km-re van Sédhioutól. A közösségi közlekedés itt maga a gyönyör. Megveszed a jegyed (300 cfa), majd vársz türelmesen, míg nem jön egy „busz”. Beülsz (pláne mert toubab vagy, és azt reméled, mindjárt indultok is), és türelmesen vársz, míg a busz meg nem telik. És hogy hány ember fér el egy általunk 15 fősre becsült furgonban? 30. És időben mit takar a türelmesen várunk kifejezés? A mi esetünkben másfél órát. Majd bő fél órás zötykölődés, 10 perc séta, és Voilá, oda is értünk. A folyó először nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de aztán mivel igencsak meleg volt, és mivel a többiek sem finnyákoltak, én is bementem. Bár tudtam, hogy a Casamance vize sós, mégis meglepett. A fejemben nem összeegyeztethető, hogy egy folyó vize hogy lehet sós. Elég sokat úsztunk, ami mindenkire ráfért, mert a hátunk nagyon fáj a nem éppen első osztályú ágyaink miatt. Napoztunk, kártyáztunk, beszélgettünk. A két amerikai lány is velünk jött (Amanda és Ami), így most volt alkalmunk velük is beszélgetni. Ami New Yorkból jött, és az itt élő amerikai család két kisfiát tanítja. Amanda önkéntes, mint mi, Floridából, ő májusig marad még.
Ami még újdonság volt, hogy megkóstoltuk a baobab fa termését, és egy helyi srác megmutatta, hogy tudunk belőle (plusz egy kis szárított hibiszkuszvirából) finom italt csinálni (bisap juice).
Este már fejben a munkára készültünk, izgatottan, mint a kisiskolások.

Hétfőn a kórházban kezdtünk. Másfél óra várakozás után az igazgató körbevezetett minket, majd kaptunk egy fehér köpenyt, és irány a szülészet-nőgyógyászat. Fatou doktornő mellé kerültünk, aki aznap a nőgyógyászati rendelsét vezette. Az egész kicsit kaotikus volt, de egy idő után átláttuk, hogy mi is zajlik. Több kismama pocakját hallgathattuk meg kis tölcsérrel, de ezen kívül főleg csak ültünk és sasoltunk. A keddi nap már izgalmasabb volt. Reggel vizittel kezdtünk, majd egy olyan rendelőben, ahol a nemrég szült kismamák jönnek kontrollra. Levetkőztettük a kisbabákat, megmértük a lázukat, a súlyukat. A picik édesek, általában tiszták, de az eldobható pelenka itt nagy luxus, így rongyokba vannak csak bugyolálva. A délelőtt során sok mindent láttunk, anyukát, akinek a második gyereke született halva, 16 éves kismamát, és sokáig sorolhatnám. No és az egyik sokkoló dolog: a füllyukasztás. Egy nem túl kedves nővérke végzi, aki egész nap csak a rendelőben tesped és a tv-t bámulja, vagy a körmeit tisztítja, és úgy tűnt, semmi más dolga, csak hogy néha fület lyukasszon. Ekkor elmegy, befűz egy méretes tűbe egy darab fekete cérnát, lefújja fertőtlenítővel, és „átfűzi” a fülcimpán. A madzagot elvágja, csomót köt rá, és jöhet is a másik fül… No comment.
Délelőtt érkezett egy anyuka, akit aztán bent is fogtak. Mivel nekünk haza kellett mennünk, megkértük az asszisztenst, hogy amint beindul a szülés, szóljon.. Fél 4 körül jött is az sms, mi az irodából futottunk a kórházba. Mire odaértünk és átöltöztünk, már meg is született a kicsi, épp a köldökzsinórt vágták el. Nagyon sokkoló élmény volt. Az anyukát otthagyták az asztalon, a kicsi egy másik asztalra került. Megtisztították, bebugyolálták, és mindenki kiment a szobából. Milievel kicsit tanácstalanok voltunk, hogy mit is csináljunk, mit is szabad, és mit nem. Egyikünknek sincs tapasztalata az egészségügyben, és ez azért nem is egy vérnyomásmérés..

49 cm, 2550 g :)

Az anyuka ott feküdt az asztalon, félig meztelenül, teljesen kiszolgáltatottan. Még csak be sem takarták, És a kicsit sem vitték oda hozzá. Azt sem kérdezte meg senki, jól van-e. Mivel szerencsére beszélt franciául, megkérdeztük, hogy van, és hogy kér-e valamit. Mondta, hogy nagyon szomjas, de mivel víz sem volt ott, a sajátunkból adtunk neki. Mivel annyira kimerült volt, hogy mozdulni is alig bírt, egyikünk a fejét emelte meg, a másikunk itatta. Odavittük a kicsit is, mert addig még nem is látta a kisfiát. Közben a nővérek ki-be jártak, megmérték a kicsi súlyát, felmosták a szobát. A nemtúl rendes nővér megjelent egy recepttel, és mondta az anyukának, hogy ezt akkor most ki kellene fizetni. Sokkot kaptunk. Túl van egy szülésen, megmozdulni alig bír, és elvárják, hogy vegye elő a pénztárcáját, és fizesse ki a gyógyszert!!!
Hihetetlen!!!
Közben a doktornő a kezembe nyomott egy lázmérőt, hogy mérjem meg a pici hőmérsékletét. Nem kell mondanom, hogy mekkora élmény volt ezt a picit a kezembe fogni, és az is, hogy az anyukának tudtunk segíteni. Mivel éhes is volt, egész nap nem evett semmit, kimentünk és vettünk neki banánt. Úgy láttuk, másban nem tudunk segíteni, így elköszöntünk. Az anyuka csak annyit mondott, hogy mindent köszön, és ha kislánya született volna, rólunk nevezné el.
Leírhatatlan ez az egész, hogy mennyire rutinból végzik a munkájukat az orvosok, asszisztensek. Hogy mennyeire nem látják már az embert, mennyire nem törődnek azzal, hogy egy élet kezdeténél vannak jelen, és hogy aki előttük fekszik, egy ember, aki az ő segítségükre szorul. Sokat beszéltünk Milievel az egészről, és úgy érzem, mind a ketten szeretnénk ezt folytatni. Segíteni apró dolgokkal, kedvességgel, pár jó szóval, vagy bármivel, amivel tudunk.

Szerdára meghívást kaptunk a szervezet iskolájában alapuló EC (English Club) alakuló ülésére. Az ilyen klubok itt nagyon népszerűek, minden giminek van, és különböző rendezvényeket szerveztnek, versenyekre mennek. Minden angol nyelven zajlik, így a mostani ülés is, amin megválasztották a tisztségviselőket. A segítő tanár nagyon örült, hogy ott vagyunk, és mi is teljesen odavoltunk a lelkesedésüket látva. Elmondtuk, hogy bármiben kell segítség, mi ott leszünk, és támogatjuk őket. Minden szerdán  összegyűlnek, és egy adott témát vitatnak majd meg. Mi segítünk az előkészületben, és bármiben amiben kell. Nagyon lelkes vagyok, mert látszik ezeken a fiatalokon, hogy mennyire akarnak tenni, mennyire akarnak tanulni!! Délután a rádióba mentünk, ahol az egyik tanárnak van egy állandó műsora, az English Speaking Hour. Meghívott vendégekként beszéltünk kicsit arról, hogy is kerültünk ide Sédhiouba, Maarja Észtországról, én Magyarországról egy kicsit. A rádiózás nagyon tetszik, és a műsor is. Tudtunk beszélni az igazgatóval, így már majdnem biztos, hogy kapunk heti egy órát, amikor saját műsort szerkeszthetünk. Egy Toubab-rádióban gondolkodunk, zenék a saját országainkból, érdekes tények és rövid hírek Európából. Remélem, hogy összejön.

Ma az óvodába megyek, remélem, ott is hasonló élményeim lesznek...