…

2012. január 18. szerda

És az ígért folytatás.
A 15 órás hajóút után érkeztünk Ziguinchor-be. Elég sokáig tartott, míg lejutottunk a hajóról, a csomagfelvétel ismét egy szép történet. Fél óra várakozás után betereltek minket egy terembe, ahova addigra bevitték az összes csomagot, és amolyan „keresd magad” játékot játszottunk. Bő fél óra volt, míg a hatalmas teremben mind a heten megtaláltuk a csomagjainkat (persze rengeteg ember játszotta ezt a kellemes játékot), és beálltunk az ellenőrző pontba, ahol lecsekkoltak, ne hogy más csomagját vidd el. Ami vicces, hogy mindent legalább háromszor ellenőriznek (vagy biztosra akarnak menni, vagy ennyire nem bíznak abban, hogy jól csinálják), így itt is több helyen nézték meg az útlevelünket és a csomagra ragasztott cetlit. A kikötőből kiérve Bouba által szervezett „taxi” várt bennünket, amire felpakoltuk a csomagokat. Hirtelen mindenhonnan fiatal pasasok kerültek elő, vették le a hátizsákunkat, rakták a csomagtartóra a bőröndöket, alig bírtuk kapkodni a fejünket.
Mindenkinél papír és toll, és persze mindenki telefonszámot vadász. Rám is rám talált pár kedves udvarló, de a majdnem nulla franciámmal még ők sem tudnak mit kezdeni.:)
Örülhettem ennek egészen addig, míg meg nem érkezett az egyikük bátyja, aki tudott angolul. Elmondta, hogy nagyon tetszek az öccsének, és szeretné, ha meginnánk valamit. Mondtam, hogy utazok tovább Sédhiouba, és hogy nem hiszem, hogy visszatérek Ziguinchor-be. Persze ez nem lehetett kifogás, mert a válasz azonnal az volt, hogy majd meglátogat, így adjam meg a számom. Persze a „nincs szenegáli számom” és a „házas vagyok” kijelentésem sem segített, így megadta ő a számát, én pedig a sosem használt e-mail címem. Miután lepakoltuk az összes cuccot, és leráztuk az összes hódolót, elindultunk Bouba egyetemére, ami kb. 5 perc séta volt. Elég kis pofás épület volt, persze nem nagyon hasonlítható a mi egyetemeinkhez. Itt ebédeltünk, és Bouba körbe is vezetett bennünket. Aztán irány az autó, és a kb. 3 órán át tartó zötykölődés. Út közben több helyen állítottak meg minket állig felfegyverzett katonák, de az útlevelet végül csak Sédhiou határában ellenőrizték. Az út amúgy gyönyörű volt, mangrove erdők és kiszáradt rizsföldek, elszórt kis falvak váltották egymást. Sédhiou határában az útlevél ellenőrzés megint egy aranyos sztori. Kedves katonaúr elkérte az útleveleinket, majd leült velük egy fa alá, feltette a lábát, és mint egy jó könyvet úgy lapozgatta. Persze olyan itteni módon, csak úgy ráérősen. Mi persze az autóban sültünk/főttünk (kint volt kb. 35 fok, hogy bent mennyi, nem is akartuk tudni). Olyan negyed óra múlva sétált vissza az iratokkal, így végre indulhattunk tovább. A városba érve először Chiara, Marja és Lisa családjához mentünk. Egy nagyon nyugodt kis utcában laknak, és egy kis családhoz kerültek, ahol Ami, az anyuka hatalmas mosollyal és sok sok nevetéssel fogadott minket. Amennyire éreztem, ő sem nagyon beszél franciául, de nem is volt rá szükség, mert a mosolya beszélt helyette. Innen 5 perc után mentünk is tovább a mi családunkhoz, Palalájhoz (sajnos nem tudom, hogy kell leírni, de majd megkérdezem). Papaláj családja hatalmas, nem is szeretném megtippelni, hányan lehetnek, de olyan 30-35 ember biztos van itt. Azt is nehéz még átlátni, ki kinek a kije, és szerintem ez csak hetek múlva fog tisztulni (ha fog egyáltalán). A neveket megjegyezni esélytelen, örülök, ha rájövök, ki a testvérem vagy unokatestvérem. Mert itt mostantól mindenki családtag. Apukánk szintén annál a szervezetnél dolgozik, ahol mi is fogunk, ahogy Ami férje is. Mindhárman megkaptuk a szobánkat, majd indultunk is tovább, hogy szerezzünk vizet estére. Innen visszatérve volt csak időnk arra, hogy feleszméljünk, hol is vagyunk, és mi is lesz most. A szobám kb. 12 m2, ablaka és ajtaja az udvarra néz. Az ablakon nincs üveg, csak egy színes függöny, ahogy az ajtón is (bár ezt be lehet zárni, de kb semmi értelme). Saját „fürdőszobám” is van, ami egy kisebb kis szoba, egy „csempével” borított résszel, ahol a lefolyó található, és egy vödörrel. Vizet az udvarról tudok hozni, nem mondanám, hogy meleg. Azt hiszem, elég hamar meg fogom szokni a hideg vízben fürdést, és megtanulom, hogy osszak be egy vödör vizet hajmosásra/fürdésre. Van villany a szobában is és a fürdőben is, de konnektor sajnos sehol. Van egy ágyam egy szúnyoghálóval, és más sajnos semmi. A szekrény hiányzik, illetve egy asztal is jó lenne, de majd megszokom, vagy veszek egyet. Itt mindenki nagyon kedves, de a kommunikáció még nehézkes. Sok a kisgyerek, velük jól kijövök, már a nevemet is tudják. Van egy kis szerelmem is, Mohamed. Az első perctől kezdve követ mindenhova, amikor lehet, mászik az ölembe, vagy csak bújik hozzám. Nagyon kis édes. Persze a többi gyerek is.

Este a kipakolás után vacsoráztunk. Mindenki az udvaron eszik, a földön, kis fa székeken és konzerves dobozokon ülve, több csoportban. Külön a nők és férfiak, a lányok és a fiúk. Mi Papalájjal a házban, ami nagyon furcsa érzés, hogy ennyire meg vagyunk különböztetve. A vacsi: rizs és hal, no meg zöldségek. A kaják amúgy nagyon finomak, de valahogy nem lakok jól tőlük, bármennyit eszek Este egy kicsit még beszélgettünk, de mivel eléggé kimerített minket a hajóút, hamar lefeküdtünk. Az udvaron még hatalmas volt az élet, a kisebb gyerekek játszottak, egy teremben a férfiak az esti imára készültek, a nagyobb gyerekek (ők is kicsik, 6-8 évesek) az udvaron kis palatáblákon matekfeladatot oldottak, amit a nagyobbak írtak nekik, majd ha elkészültek, leellenőrizték, tábla töröl, jöhet az újabb. A nagyobbak is tanultak, trigonometriát, egyenleteket, ki tudja, még mit. Sokáig ment a tv is a házban, és mivel nem tudom becsukni az ablakot sem (mivel nincs) előkapartam a füldugóm, hogy azért aludjak valamit. Nagyon meleg volt, de azért előkészítettem a hálózsákom, ami egy okos ötletnek bizonyult, mert éjjel nagyon lehűlt a levegő. Nekiálltam nézni a Hét év Tibetben-t, csak hogy legyen mire elaludnom, és végre magyart halljak…

2011. január 19. csütörtök
Sokáig szerettem volna aludni, bár tudtam, hogy 9-re az irodába kell érnünk, kezdődik a tréningünk. Emilie-vel és Francoval lakunk itt (ők egy párt alkotnak). Mindketten beszélnek franciául és olaszul, angolul viszont nem nagyon, így a legtöbbször velük olaszul kommunikálok, ami azért nekem kicsit nehezebb, de még mindig jobb, mint a francia. Ők ébresztettek, mert a telefonom lemerült, és tölteni sajnos konnektor nélkül nem tudtam..
A reggeli az ő szobájuk előterében volt (bagett és csokikrém, instant kávé – szerintem jobb, ha hozzászokunk, hogy minden reggel ez vár majd minket), majd indultunk is az irodába. Az utcák itt mind teljesen egyformák még számomra. Szeméthalmok a házak mellett, homokos utak, hasonló házak, de az irodáig vezető út nem túl bonyolult, így nem is agyaltunk azon, mi lesz, ha eltévedünk. Az utcán persze mindenkinek köszönünk, amihez a „Hogy vagy?” kérdés társul, amit egy egy találkozásnál többször is megismétlünk. Az utcán a gyerekek sokszor kiabálják, hogy „toubab, toubab!”, amire mi még türelmesen mosolygunk, és kezet fogunk mindenkivel. Az irodába érve végre 5 percre volt netünk is, majd kezdődött a tréning. Ismerkedés a szervezettel, az itt dolgozókkal, majd mindenki elmondta, mi motiválja, mik a félelmei, mit szeretne elérni. Találkoztunk egy fiatal toubab lánnyal, Amandával, aki amerikai, és már szeptember óta van itt. Mint kiderült, az utcánkban lakik, így gyorsan számot is cseréltünk. Még ebéd előtt elmentünk a kórházba, ami a folyóparton található. Itt találkoztunk pár orvossal, és a nemrég kinevezett igazgatóval. Illedelmesen bemutatkoztunk, nagyon kedvesen fogadott minket. Mindenki elmondta honnan jött, és ő mindenre reagált is. Magyarország hallatán csak annyit mondott, hogy hallott a miniszterelnökünkről, és a jelenlegi helyzetről. Persze az olaszok hallatán is annyit reagált csak, hogy „áááh, Berlusconi”. Nagyon számít rá, hogy páran majd ott fogunk dolgozni, bohócdoktorként, vagy segíteni az adminisztrációt, de nyitott bármire. A kórházból mindenki haza indult ebédelni. Itthon még nem volt kész az ebéd, ám pihenni nem akartunk, így mindegyikünk lefoglalta magát. Én anyukánkhoz társultam, aki az udvar közepén ült és valamit szitált. Mint kiderült, kuszkuszt csinált estére, így besegítettem neki szitálni. Próbáltunk beszélgetni, de azért még mindig a mosoly a fő szókincsünk. Mindenki lefoglalta magát, volt, aki mosott, aki főzött, vasalt. A vasalásra külön felfigyeltem: parázzsal töltött öntöttvas vasaló, amivel hosszú időn át dolgozott egy fiatalabb lány. Mellette kecskék, tyúkok, nagyon kis idilli. Mi a homokban ülve szitáltunk még egy darabig anyukánkkal, majd ebéd jött, ismét külön Papalájjal. Nagyon késésben voltunk, de tudtuk, itt ez a fogalom nem létezik, így csak egymást lestük, hogy mikor is tudunk elindulni. Egész érdekes témák kerültek elő. Papaláj elmondta, neki csak egy felesége van, de szeretne még egyet, vagy kettőt. Beszéltünk a nemek szerepéről, és arról is, hogy a pénz itt mennyire sokadlagos. Legyen család, legyen szeretet, és ennyi elég. Egyre többet értek meg a franciából, de beszélni még mindig elég minimálisan. Ebéd után meg kellett várnunk, míg az egyik fia (akinek nagyon szép motorja van – erről később) teát készít nekünk. Így összesen egy órát késtünk a délutáni tréningről, de nem volt ez nagy probléma. Folytattuk utunkat az összes vezetőhöz (rendőrség, polgármester..). Mindenhol szép bútorok, no és persze légkondi. A polgármester helyettese megismert, azt mondta, találkoztunk az utcán, én meg helyeseltem, de annyi emberrel találkoztunk, hogy senkit nem ismernék meg.
Miután mindnet körbejártunk, visszamentünk az irodába, ahol mindenki rászabadult az internetre. Először tudtunk életjelet adni magunkról, mert a skype, msn, facebook. Jó érzés volt mindenkit mosolyogva látni, hallani a lelkes beszélgetéseket. Már besötétedett, amikor hazaindultunk. Sötétben hazamenni még mission impossible. Mivel az utak nincsenek a legjobb állapotban, nehéz még úgy botorkálni, hogy ne menjen ki a bokánk. Sok a motoros is, és nem nagyon figyelnek ránk, plusz a disznók meg a kecskék, amik csak úgy megjelennek a sötétben, vicces, na. :)
Vacsi előtt még játszottunk a gyerekekkel, ami nekem mindig annyi energiát ad, ééés vacsora után megkaptuk szenegáli neveinket. Ez nagyon izgalmasan zajlott. Palaláj behívta a nőket, nagyobb lányokat, majd nézegettek minket egy kicsit, és mosolyogva jöttek be a szobába. Legalább annyira izgatottak voltak, mint mi :)
Így a neveink a következők:
Franco: Souleymane Massaly (szulejmán másszali)
Emilie: Salimata’ Massaly (szálimátá másszali)
És én: Fatoubintou Massaly (fátubintu másszali)

Így már kicsit kevésbé érezzük magunkat toubabnak…